Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
R. Várkonyi Ágnes: 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái
ben, hogy az egykori végvári katonaságot átmenthetik az új korszakba, korszerű magyar haditestületi keretek között? Vizsgálatainknak van egy elméleti és egy gyakorlati része. Elméleti szinten megragadva a kérdést csak annyit hangsúlyozhatunk, hogy a 17. század reformterveiben fontos alapelv már, hogy a jövő megtervezhető. Elképzelések a jövőről együtt születnek a megélt múlt folytathatóságának, vagy értékei átmentésének szándékával. Történelmi tudat és jövőtudat mindig is elválaszthatatlan jelenség volt a keresztény kultúrában. Aki számára nincs jövő, annak tudatában meghalt a múlt is, és akár jól, akár rosszul éli mindennapjait, értelmét veszti a jelen. E jövőtudat minősége természetesen történetileg meghatározott. Mindig is a kor időtudatának függvénye volt. A 17. századi új időtudat kialakulása hosszú folyamat. Alakította a 14. századi expanzió, a humanizmus és a reneszánsz, meghatározóan hatottak rá az új világkép kialakulásához vezető csillagászati ismeretek, a 16-17. század természettudományos forradalma, új államtudománya, s a gazdasági tapasztalatok. Tehát hosszú folyamat, amíg a bibliai időt felváltja az - ismert kifejezéssel élve - a „kalmárok ideje”, majd a század élménye, az idő értékének tudata. A megélt pillanat jelentősége, a holnap, a jövő szempontjából. Van szerző, aki egyenesen úgy látja, hogy a korábbi korszakok gyermekeitől a 17. század második felének embereit ez az új időtudat különbözteti meg: szobájuk falán már ott ketyeg az óra.21 Ha ilyen egyszerű lenne, akkor végváraink vitézei ugyancsak modern személyiségeknek számítanának: Érsekújvár piactornyán, Kővár vára haranglábszerű alkotmányán, s a munkácsi vár palotaházán a falon már óra jelzi az időt. S egy időben nagy élvezettel gyűjtögettem a végvári vitézeket, akik rab- váltságuk fejében nem pénzt, vagy csak pénzt, hanem már nyakbavaló órát, vagy asztali órát kellett, hogy vigyenek a töröknek. Mindez ugyanis nem ad még választ a lényegre: milyen volt a végvári társadalom múlt-, jelen- és jövőtudata? Mert a lényeg az, hogy az ország társadalma milyen időtudattal élt. Hiszen nemcsak az a fontos, ami történik, hanem az is, ahogyan a emberek átélik azt. A 17. század közepén Zrínyi szerint elaludt, ébreszteni kell, Apáczai Csere János sokat idézett szavai telitalálatok: „te álmos, hályogosszemű magyar nemzet.” De az is kétségtelen, hogy sokan tudták, jövőjük szempontjából szoros lett az idő, döntő változást élnek át. Zrínyi a Vitéz hadnagy „Olvasónak” szánt előszavát a következő, modern időfogalom jegyében indítja: „ha mélyebben vizsgáljuk ezt az időt, akit mindnyájan drágának ismerünk . . ,”22 A jövőt megtervező szándékok tömör kifejezője 1687. január 6-án Munkács várában kelt levél idevágó mondata: „Nekünk semmi sem drágább, mint az idő, és semmi sem veszedelmesebb, mintha csak hiábavalóan telik az idő.”23 Csáky István pedig 1688 májusának elején, amikor azt írja Bécsből, hogy tegyenek meg mindent Székesfehérvár mielőbbi visszafoglalása érdekében, leszögezi: mert „egy óra jobb ezernél”. Végül, ha ennek a jövőtudatnak hazai kezdeteit keressük, elegendő felütnünk a Szigeti veszedelem egyik kevés figyelemre méltatott jelenetét. Kevés figyelmet kapott, mert nem a hősi halálra, hanem más értékre mutat. Zrínyi fia ott akar maradni az ostromra készülő 13
