Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)

Benczédi László: Dunántúli végváriak a 17. század végi török háborúban

tartó blokád után került a magyar seregek kezére, s az ostromlott törökök az utolsó hetekben már a városszéli kertekben összeszedegetett, száraz rothadt almán, répán, kukoricatorzsán, füveken, gyökereken, valamint ún. peszmegen tengették életüket.3 Mindez jelzi, hogy Miksa Emmánuel bajor választó- fejedelem és Badeni Hermann haditanácsi elnök javaslatával szemben alapjában véve igazolódott Lotharingiai Károly császári fővezér és CaplierS Zdenko haditanácsi elnökhelyettes azon 1686. évi stratégiai elgondolása, hogy Buda bevétele és a Duna mentén déli irányban a közép-európai oszmán pozíciók központja ellen végrehajtott stratégiai előnyomulás különösebb erőkoncentráció nélkül is a szövetséges európai hadak kezére juttatja a mellékirányba eső török erősségeket, amelyek ily módon érett gyümölcsként hullanak majd a keresztény seregek ölébe.4

De a dunántúli végváriak korabeli haditevékenységéről szólva, nem hagyhatjuk említés nélkül azokat a kisebb-nagyobb portyázó vállalkozásokat sem, amelyek a hagyományos végvári hadviselés keretei között maradva, nem kerültek be a török alóli felszabadító háború fő eseményeire koncentráló hadikrónikákba. Egy ilyen vállalkozásról adott hírt egyebek között Szőkey János légrádi vicekapitány Batthyány Ádám generálisnak írt 1686. május 30-i jelentésében, mely szerint a muraközi végházak 600 vitéze eredményes portyát hajtott végre a siklósi törökök ellen, elhajtván marhájukat, s török harcosokat vágva le, illetve fűzve rabszíjra.5 Kevésbé volt sikeres ennél az a portya, amelyről még 1685. június 25-én Babocsay Ferenc veszprémi kapitány számolt be Batthyány Ádámnak. Eszerint katonái mintegy 70 lóval mentek Szekszárd tájára alá, ahol „valami feles utas törökre akadván, nem vették eszekben, mennyin voltak, összementek velük”, s bár „a törökben is feles veszett, legelsőben is zászlótartójukat lőtték agyon katonáink”, utána azonban látva, hogy „nem nekik való erő, futásnak vették magukat, tegnap érkeztek haza, mindenestől 15 maradt oda bennük, a fiammal együtt”.6 A sokat próbált, harcedzett veszprémi kapitány — levelének tanúsága szerint — különösebb felindulás nélkül vette tudomásul fia valószínű katonahalálát. — S az ehhez hasonló, hol vesztes, hol győztes végvári harcokat — a török elleni nagy háború időszakából is — hosszan sorolhatnánk tovább.

Persze mindaz, amit a dunántúli magyar végváriak, sőt általában az összes magyar seregek harci tevékenységéről elmondhatunk és összegyűjt- hetünk, nem sokat változtat azon a megfellebbezhetetlen tényen, hogy azokon a hadszíntereken, amelyeken a 17. század végi török háború sorsa eldőlt (így az 1687 augusztusi nagyharsányi csatában, majd a Dráva és Száva torkolata körüli hadműveletekben stb.) a magyar részvétel nem volt túl jelentős.

98