Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Benczédi László: Dunántúli végváriak a 17. század végi török háborúban
Ennek okai részben ismertek, másfelől itteni taglalásuk szétfeszítené egy szűkre szabott korreferátum keretét. Forrásaim, mindenekelőtt a Batthyány- levéltár Missilisei alapján mindössze egyetlen hipotézist szeretnék megkockáztatni annál is inkább, mert ennek az eddigi történeti feldolgozásokban nem találtam a nyomát. S ez az a körülmény, hogy a bécsi hadvezetőség számításaiban alighanem egyfajta fordított arányosság, negatív korreláció állt fenn a török elleni háború külső, birodalmi támogatása és a magyar hadszervezet különböző elemeinek az igénybevétele között. Teljes egyértelműséggel világosodik meg ez az összefüggés, ha egymás mellé sorakoztatva, figyelmesen végigtanulmányozzuk a Magyar Kancellária jegyzőjének, Somogyi Ferencnek a Habsburg-udvarból Batthyány Kristófhoz, illetve később fiához, Ádámhoz 1684 és 1689 között küldött tájékoztatásait. 1684 áprilisában pl., amikor a császári hadvezetés a Szent Liga megkötése (1684. március 5.), valamint XIV. Lajos rövidesen bekövetkező luxemburgi támadása — tehát egy bátorító és egy csüggesztő esemény — pszichológiai hatása között őrlődött, a bécsi udvarban is teljes bizonytalanságban voltak a magyarok alkalmazása tekintetében. A „Veneta Ligát” ugyan megkötötték, de „az Imperiumból nem jöhet semminemű segítség, se az Bavarus, kihez legjobban bíztak ... mert a francia igen kezd berzenkedni..., Belgiumba beütött..., az egész imperiális erőt ellene akarják indítani . . ., így lévén a dolog, rászorulnak a magyarra, mert a török erejének nagy hírét hozták” — írta ezzel kapcsolatban reménykedve Linzből 1684. április 30-án Somogyi Ferenc, aki — okos és jó magyarként — minél nagyobbnak szerette volna látni és tudni a magunk részvételét saját felszabadításunkban.7 Az ő leveleiből is kitűnik, hogy sok tekintetben változott azután a helyzet 1684. augusztus 15-e után, amikor a francia király 20 évre szóló fegyverszünetet kötött Iipóttal. ,JPalatinus uram (azaz Esterházy Pál) megunván a sok hiába való sollicitálást, a héten elmegyen innét (ti. Bécsből), mert ez a kevély nemzet nem gondol szegény magyarral, bízván imperiumbeli segítséghez, azért rekrutákkal sem gondolnak” — írta ugyancsak Somogyi Ferenc Batthyány Kristófnak 1685. január 23-án Bécsből.8 Később 1687 nyarán Zichy István írta Batthyány Ádámnak Győrből, hogy csodálkozással értette a császári táborba való készülését, mivel, úgy tudja, oda „nem igen óhajtják a magyart az idén", hanem az a parancsolatuk, hogy egészen a „bloquádánál” maradjanak (itt vagy Palota, vagy Székesfehérvár körülzárására utalhatott Zichy).9 S nyilván nem véletlen, hogy XIV. Lajos 1688 szeptemberében végrehajtott támadása, az ún. pfalzi háború kirobbanása után egy-két évig ismét tetemesen növekedett a magyarok háborús részvétele iránti igény.10 7* 99
