Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Benczédi László: Dunántúli végváriak a 17. század végi török háborúban
Benczédi László DUNÁNTÚLI VÉGVÁRIAK A 17. SZÁZAD VÉGI TÖRÖK HÁBORÚBAN Esterházy Pál nádor iratai között található egy keltezés nélküli, de kétségtelenül az 1680-as évekből származó Connotatio confiniorum című feljegyzés, amely áttekintést ad a magyarországi végvárakról és a fenntartásukra számításba vehető jövedelemforrásokról.1 E feljegyzés alapján a mai Dunántúl területére eső győri generálissághoz 11 végvár, a Kanizsával szembeni fő- kapitánysághoz 12 végház, illetve Légráddal és a Muraközzel együtt 15 végház tartozott, azaz a dunántúli végvárak összes száma a 17. század utolsó harmadában 26 volt. A Connotatio szerint a győri kerületben 800 magyar lovasnak és 1000 gyalognak, a Muraközzel és Légráddal bővített Kanizsával szembeni kerületben 1000 lovasnak és 1200 gyalognak „kellene” szolgálnia. Ez az ideális létszám tehát összesen 4 ezer fegyverviselőt jelentett, illetve családtagokkal együtt (4—5-szőrös szorzószámot véve alapul) 15—20 ezer főt foglalt magába.2 Idézett forrásunk megfogalmazása azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a valóságos létszám, legalábbis 1680 körül, alatta maradt az Esterházy Pál szerinti kívánatosnak. A 17. század végi nagy török háborúból a dunántúli végvárak hadinépe — korabeli fonásaink ezt egybehangzóan bizonyítják — igen sokoldalúan és derekasan vette ki a részét. A háború jellegének megfelelően hadi alkalmazásuk fő formája ekkor természetesen a mezei szolgálat volt: a kerületi generálisok mezei seregeihez, illetve a főurak magánbandériumaihoz csatlakozva járultak hozzá a „pogány” török magyarországi uralmának a felszámolásához. Mellőzve itt most az 1684. és 1686. évi budai ostromokban kisegítő erőként játszott — persze korántsem lebecsülhető — szerepüket, a mezei hadakba osztott dunántúli végváriak három önálló hadászati ténykedését kell külön is kiemelnünk a török elleni felszabadító háború során. így 1687 novemberében Palota vára Esterházy János, 1688 májusában Székesfehérvár Batthyány Ádám, végül 1690 áprilisában (mint a török utolsó dunántúli támaszpontja) Kanizsa vára török védői Batthyány Ádám és ifj. Zichy István egyesült magyar seregeinek adták meg magukat — s az ostromló seregek kötelékeiben ott voltak a dunántúli magyar végvárak vitézei is. Ehhez persze hozzá kell fűznünk: egyik esetben sem rohammal történt bevételről, hanem körülzárásról, „bloquádáról”, kiéheztetésről volt szó. Különösen pregnánsan mutatkozott ez meg Kanizsa esetében, amelynek vára 1688 nyarától mintegy 20 hónapig 7 Magyar és török végvárak 97
