Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Nagy László: A 17. századi végvári katonaság erkölcsi-politikai arculata
hogy a magyar végvári katonaság kiemelkedő szerepet játszott a 17. századi Habsburg-ellenes küzdelmeiben és számarányának megfelelően szerepelt a korszak törökellenes harcaiban is. Annak ellenére történt ez így, hogy a 17. századi végbeli hadinép erkölcsi, politikai arculatán valóban nem egy negatív vonás is kimutatható. Ezzel a problémakörrel kívánunk foglalkozni a rendelkezésre álló rövid idő alatt: vizsgálódásunkat, a tudományos tanácskozás címéhez alkalmazkodva, főként a 17. század második felére terjesztve ki. Azt kellene mindenekelőtt tisztázni: milyen erkölcsi normákat követve élt, harcolt ez a sajátos társadalmi réteg? Milyen pozitív és negatív erkölcsi tulajdonságok jellemezték mindennapi életét? Milyen helyet foglalt el kora magyar társadalmában? A magyar végvári hadinép, amely a 17. század második felében a legütőképesebb részét alkotta mind a kuruc hadseregnek,5 mind a török ellen küzdő magyar hadnak,6 az egykorú levelekben és katonaversekben magasztos célokért — a haza, a nemzet szabadságának helyreállításáért, vagy a „pogány” ellen a kereszténységért — küzdő katonaságnak vallotta magát.7 Vajon így látták-e őket a kívülálló kortársak is? Minden bizonnyal kevesen akadtak ilyenek. A többség inkább Babocsay Izsák tarcali nótárius nézetét osztotta, aki többnyire ,.farkas természetű végbéliek” -nek nevezte őket. Olyanoknak, akik a préda és a katonai előmenetel kedvéért ellenségei minden békés megegyezésnek, s a háborúból és a háborúért élnek.8 Az igazság minden bizonnyal valahol a középúton van. S nem is úgy, hogy voltak olyan végváriak, akiket csakis az „ídes Haza” oltalma vezérelt, míg másokat kizárólag a prédavágy, a „kajtorság” hajtott, hanem úgy, hogy a magasztos és a kevésbé magasztos erkölcsi normák követésére való hajlandóság megvolt többnyire ugyanazokban a katonákban, s helytől, időtől és körülményektől függött, hogy mikor melyek kerültek előtérbe.9 Társadalomtörténeti szerepüket illetően egyet lehet érteni Varga Jánossal, aki szerint ez a katonaréteg sajátos módon egyesítette magában a feudalizmus rendje ellen leginkább lázadozó és az anarchiára is leginkább hajló elemeket. A végváriak közössége másfél századon át befogadta a feudális rend szökevényeit és ugyanakkor betöltötte a fennálló társadalmi rendszer egyik őrzőjének a funkcióját is, miáltal egyszerre volt „a feudális uralkodó osztály pajzsa és botrányköve, messze vidékek jobbágynépének réme és menedéke”.10 A fő összekötőkapocs e katonaréteg különböző származású tagjai között a mindegyikük által érzett és vallott „különbség”-érzet volt. A végvári vitéz — lett légyen akár jobbágyivadék is — ugyanúgy lenézte nemcsak a földet munkáló parasztembert, de a nálánál sokkal tehetősebb kalmárt vagy 88
