Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Nagy László: A 17. századi végvári katonaság erkölcsi-politikai arculata
iparűző mesterembert is, akárcsak az egykori, főrangú származású „végvári trubadúr”, Balassi Bálint.11 A testi munkát még a teljesen nincstelen szegénylegénnyé degradálódott bujdosó is valamiféle rendkívül megszégyenítő, alantas dolognak tekintette, s a legkevésbé ítélte magához méltónak a jobbágyi, földmíves életet.12 Történetírásunk — különösen a második világháborút követő évtizedben — hajlott e magatartást és életfelfogást egyszerűen a nemesi ideológiai és életszemlélet átvételével magyarázni.13 Jóllehet ennek befolyását, hatóerejét tagadni nem lehet, ám látnunk kell azt is, hogy az életüket naponta kockára tevőkben szinte mindenhol kialakult ez a csalóka különbségérzet. A hatalom gyakorlásában részesülő közösséghez való tartozás — bármily csekély volt is egy-egy végvári vitéz hatalmi jogköre — már önmagában is kiváltott ilyen érzelmeket. A magyar végvári vitézeknél azonban ilyen érzéseket erősített az a körülmény, amit Takáts a végvári demokratizmus megnyilvánulásának nevezett: a közkatonák aktív beleszólási joga nemcsak a hadvezetési, de az országos politikai kérdésekbe is.14 A 17. századi kurucmozgalom iratait lapozgatva lépten-nyomon találkozunk olyan haditanácskozásokkal, amelyen a tiszteken kívül a „főlegények” is részt vettek és szavaztak.15 Ám ez a jelenség nemcsak a hetvenes évekre jellemző „fejetlen lábság” -nak volt a következménye, hanem egy régi uzus továbbélése: pontosabban a korábbi, úgynevezett „céhes zsoldosság” szokásainak kései utóélete Magyarországon abban az időben, amikor a nyugat-európai állandó zsoldos hadseregekben ezek már megszűntek. Tévednénk, ha azt hinnők, hogy ez a magatartás Magyarországon csupán a Habsburg-hatalommal szemben nyilvánult meg, mint a „nemzeti ellenállás” egyik formája. 1621 tavaszán például Nyitra védőinek katonagyűlése egyszerűen a vár feladása mellett szavazott, s a Bethlenhez hű, protestáló várparancsnokot halállal fenyegette meg, ha nem „dobbant együtt” velük!16 Más alkalommal a dunántúli végváriak katonagyűlése „Gábor választott magyar király” támadási parancsát egyszerűen leszavazta, mert a katonaküldöttek „veszélyesnek” ítélték az elrendelt akcióban való részvételt.17 Ezek — és számos más hasonló példák — azt mutatják, hogy a politizáló katonasággá váló végváriak arculata18 egyre jobban eltért az állandó zsoldos hadseregek katonaságáétól, s emiatt a magyar katona egyre kevésbé találhatta meg a helyét azok között. Éppen ezért a végváriak között működő protestáns prédikátorok tudatformáló tevékenységén19 túl a katonák meggyökeresedett szokásai is a „kurucság” felé taszították a magyar hadinépet — amíg csak erre lehetőség volt —, hiszen a bujdosóvezérek, majd a Thököly alatti szolgálat egyet jelentett a „magyar módi” katonaélet háborítatlan folytatásával. 89
