Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Benczédi László: Dunántúli végváriak a 17. század végi török háborúban
Mint az eddigiekből is látható, a bécsi hadvezetés, még ha igénybe vette is a magyarokat, szívesebben látta őket a főseregtől elkülönítve, s ezzel mintegy mellékhadszínterekre kényszerítve, kisebb-nagyobb török erősségek „bloquádájánál”. Hogy ez az „idegenkedés” teljességgel indokolt és megalapozott volt a katonailag úgyszólván hasznavehetetlen nemesi felkelő csapatokkal szemben, az, úgy vélem, nem szorul különösebb bizonyításra. Viszont a hazai forrásokban eddig nem találtam a nyomát annak, hogy a bécsi udvari haditanács, illetve a császári hadvezetés, legalábbis a dunántúli magyar haderők tekintetében, különbséget tett volna a nemesi felkelők, valamint a mezei és a végvári seregek között, holott ez a megkülönböztetés a harcérték szempontjából igencsak indokolt lett volna. Ellenkezőleg, forrásainkból a magyar katonasággal szembeni osztatlan és differenciálatlan német megvetés és bizalmatlanság képe bontakozik ki. Erről győzhet meg többek között Csoknay János végvári tisztnek a mindössze egy hónapja visszafoglalt Kaposvárról 1686. december 11-én Batthyány Ádámhoz küldött panasza: „mi valóban nagynehezen alkudhatunk az itt való német kapitánnyal, szintén csak lába alá akar bennünket tapodni, éppen semmi böcsületet nem ad a magyar tiszteknek, annyival inkább a katonaságnak ..., a magunk szavára éppen semmit nem hajt, mintha őfelsége szolgái nem volnánk ..., sőt azt mondja, hogy itt a magyar nem kivántatnék, s nem is bizattatik a végház magyarra, s nem is méltó’’.11 Mint ahogy hasonló kép adódik Gyöngyösi Nagy Ferenc, a Kanizsával szembeni kerület vicegenerálisa fiának, Nagy Zsigmondi nemptii kapitánynak 1687. július 8-án Pécsről keltezett tudósításából: „akármi rossz német gyün is, azt harminc, negyven, néha száz lóval is (kisérnünk kell) ..., a hajdúságot pedig még csak vízre sem bocsátják ki a kapun, ide be pedig csak egy kút sincs, pénzen vesznek csak egy ital vizet is, kenyeret eleintén valami rothadtat adtak (ugyan), most már azt sem kezdtek adni, aminthogy jobbára az étlenség miatt nyomorodtak és betegedtek el a hajdúk” — „Török rabságban sem hallottam, hogy a vizet pénzen vették volna, de itt magam is vettem” - fűzte mindehhez hozzá Nagy Zsigmond, majd hozzátette: ilyen körülmények között „már a győrieknek nagyobb része elszökött, aminthogy az 500 emberbül nincs több 130 lovasnál és 190 hajdúnál”. Vagy 6 héttel később, 1687. augusztus 14-én pedig ugyanabban a levélben, amelyben hírt adott a császári seregek nagyharsányi diadaláról, arról tudósított, hogy a magyar katonaság immár magára hagyta, összesen vagy 10—12 ember tekereg körülötte.12 Ha visszagondolunk Zichy István Batthyány Ádámhoz intézett, s fentebb idézett egyidejű figyelmeztetésére (hogy ti. a császári táborban „nem igen óhajtják a magyart az idén”), úgy elmondhatjuk, hogy Nagy Zsigmond 100
