Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)
Tóth István György: A végvár árnyékában: az özvegyek és árvák sorsa a XVII. századi Körmenden
Tóth István György A VÉGVÁR ÁRNYÉKÁBAN: AZ ÖZVEGYEK ÉS ÁRVÁK SORSA A XVII. SZÁZADI KÖRMENDEN Sereglisták, mustrakönyvek tájékoztatnak a végvári vitézek számának alakulásáról; a zsákmány jegyzékek, a kótyavetyék feljegyzései pedig a végvári dicsőség megannyi kis emlékműve. Mellettük azonban a levéltárakból mindig előkerülnek a veszteséglisták is, azoknak a névsorai, akik nem tértek vissza a portyákról. Egy dunántúli végvár, Körmend példáján most azt szeretném bemutatni, hogy mi lett később azoknak a családjával, akik holtan maradtak a csatamezőkön. Körmend csak 1600-ban vált végvárrá, amikor Kanizsa török kézre került, és a Rába vonala lett a hódoltság határa. A vár mellett a város is szerepet kapott a végvári harcokban: palánkkal megerősített falai között egyre több hajdú élt. A körmendi hajdúk első listája 1607-ben kelt: jellemző módon, a kocsmáros jegyezte fel személyenként a hajdúk tartozását.1 Két évvel később három panasz is tanúskodik a körmendi hajdúkról: Zrínyi Miklós marhák prédálását rója fel nekik, egy másik levél szénarablásukról panaszkodik, a tiszttartó szerint pedig a hajdúk sem a várat, sem a városkaput nem őrzik, „de a jobbágyokon hatalmaskodni, azt tudnak.” Ugyancsak 1609-ben 28 hajdút írtak össze a körmendi urbáriumban és mellettük már két hajdúözvegyet is.2 A hajdúk száma, aránya a városi népességben gyors ütemben emelkedett a század első felében.3 A hajdúk száma Körmenden 1635—1650 1635 1646 1650 tiszt 5 7 11 lovas 42 54 94 gyalogos 51 28 71 összesen: 98 89 176 113
