Szilasi Ágota, H.: Országos Akvarell Triennálé. P. Szabó Ernő művészettörténész (1952-2018) emlékére (Eger, 2018)

P. Szabó Ernő: Előszó az 50 éves évfordulóját ünneplő egri akvarell tárlathoz

Annál alkalmasabb volt az akvarell művészete minden korban a valóság gyors megragadására, az élmények rögzítésére, a spontán reflexiók kifejezésére. De éppen ez az, ami miatt gyakran emlegetik az akvarellt a piktúra legnehezebb műfajaként is: a színek gyors felrakása papírra, s a gyors száradás nem engedi meg a későbbi változtatásokat. Korunkban azonban más a helyzet: bár természetesen vari ma is, de egyre kevesebb a szabadban, alla prima készülő mű, a tünékeny élmény megragadása, s ahogyan az akvarell egyre összetettebb, egyre aktuálisabb tartalmak kifejezésére tört, úgy bővítette eszköztárát is. A gouache, a tempera, a tus, a diófapác, a színes kréta, ceruza alkalmazása régóta polgárjogot kapott az akvarellfestészetben, manapság pedig, ahogyan a mostani triennálé anyaga mutatja, újabb eszközöket, technikákat képes integrálni, az ekolin festéktől a faágakig, a zománctól az installációig.

Hogy mi a helyzet az akvarellel a jelenben, arról az ötven évvel ezelőtt, 1968-ban indult biennálé, 2009-től triennálé sorozat tárlatain lehetett a legjobban tájékozódni. Mondhatni, a magyar akvarell a művészi kísérletezés terepévé vált a biennálék évtizedeiben. Az új anyagok, eszközök fölhasználása, a műfaji határok átlépése, a különböző területek demokratizálódása együtt járt azzal, hogy miközben egyre kevesebb lett a „tiszta" akvarell, a vegyes eljárások alkalmazása a műfajon belüli kifejezési lehetőségek gazdagodását is jelentette. A nyolcvanas években, részben az új festészet hatására, megindult a mértek növekedése, a következő évtizedben pedig a két dimenzióból az akvarell kilépett a térbe, a kiállítótérbe lógatott vagy a padlóra helyezett installációk részeként. Számos olyan izgalmas mű született, amely új elemeket, megoldásokat alkalmaznak, ötvöznek az akvarell hagyományos, angol eszközeivel. Paradox módon azonban ez nem megkérdőjelezi, hanem éppenséggel megerősíti az akvarellfestészet pozícióit. Ahogyan néhány évvel ezelőtt a rendezvénysorozat kurátora, H. Szilasi Ágota írta, ..a legfontosabb az, hogy a vízzel oldódó festékek és a velük kombinálható anyagok közt valójában oly szabadsághoz, kifejező és hatásrendszerhez juthat a művész, mint kevés hagyományos festészeti vagy grafikai eljárás esetén, így a stílusváltozatosság lenyűgöző, ahány művész, annyi sajátos nyelvezet."

Abban egyébként, hogy a magyar akvarell a harmadik évezred elején sokszínű képet mutat, abban jelentős szerepe volt, van annak a munkának is, amelyet a Magyar Vízfestők Társasága végzett az elmúlt időszakban. Több mint két évtizede annak, hogy első kiállítását Színes víz címmel megrendezte, azóta pedig rendszeresen meghirdeti pályázatait különböző témákban vagy éppen gyűjti össze tárlatain az akvarellfestészet újabb termésének legkiválóbb vagy éppen legkísérletezőbb alkotásait. Mindez, természetesen a tagság lelkesedésén túl, elsősorban talán vezetői, a legutóbbi hosszabb időszakban Szily Géza festőművész, a társaság nemrégiben leköszönt, a stafétabotot