Szilasi Ágota, H.: Országos Akvarell Triennálé. P. Szabó Ernő művészettörténész (1952-2018) emlékére (Eger, 2018)
P. Szabó Ernő: Előszó az 50 éves évfordulóját ünneplő egri akvarell tárlathoz
Lobier Ferencnek átadó elnöke odaadó munkájának köszönhetően. Nos, a társaság a kilencvenes évek végén indította el sorozatát Angol akvarell magyar ecsettel címmel, amely cím természetesen arra bizonyos klasszikus akvarellfestő technikára utalt, amelyet mai művészeink kiváló elődje, Barabás Miklós a Lago Maggiore partján sajátított el skót kortársától, a skót William Leighton Leitch-től 1834-ben. Az azóta eltelt időben egyéni, csoportos tárlatok tucatjaival mutatta be a magyar akvarell sokszínűségét, illetve igyekezett erősíteni azt. Tagjainak munkásságáról a triennáléhoz kapcsolódva a Vízszint című csoportos tárlat számol be az egri Vitkovics Alkotóházban. Jelen és múlt kapcsolódik össze most, a tárlatsorozat indulásának ötvenedik évfordulóján. A megnyitó napján mutatták be a Víz-hangok című katalógust, amely az eddigi nagydíjasok munkáiból kínál válogatást, a zsinagógában pedig két kiállítást is rendeztek: a Párhuzamosan című bemutató az egri akvarellkiálLítások, a salgótarjáni rajz és a miskolci grafikai tárlatok történetét mutatja be párhuzamosan a karzaton, a földszinten pedig címmel rendezik meg Földi Péter Kossuth-díjas festőművész, a legutóbbi triennálé nagydíjasának egyéni tárlatát. Nos, a sokszínűséget, elmélyült kísérletezést, az ebből megszülető egyéni hangot illeti, bizonyosan nem lesz hiányérzetünk az aktuális kiállítást szemlélve sem. Nagy egyébként mára kínálat, a „felhozatal" is, hiszen majdnem háromszáz, egészen pontosan 292 alkotó pályázott, 699 művet küldtek be. Ezek nagy része sajnos nem kerülhet közönség elé, és a sajnos szót nem a kizsűrizettekkel szembeni udvariasságból használom: egyszerűen nincs elegendő hely több mű bemutatására, mint amennyi - 147 alkotó 234 műve - a falra kerül. Fia úgy tetszik, egyféle keresztmetszetet adhat így a tiennálé, „látleletet" az akvarell mai magyarországi helyzetéről, a különböző generációkon belüli népszerűségéről. Ilyen értelemben valóban átfogja a kortárs magyar művészet egészét, hiszen a legidősebb kiállító, Gádor Magda 1924-ben született, három évvel később, mint a tavaly elhunyt Szilárd Klára, akinek egy műve mintegy hommage-ként bekerült az összeállításba. Nem hiányoznak a tárlatról az idősebb, meghatározónak nevezett mesterek művei sem, s ezek közül a művészek közül néhányan, mint például Bráda Tibor vagy Szily Géza valóban meghatározó képviselője a mai magyar akvarellművészetnek. A folyamatosság jellemzi elsősorban ezeknek a művészeknek az alkotásait, ahogyan azt a fődíjas Kótai Tamás hosszú ideje letisztult jelképei, izgalmas faktúrájú felületei, Chilf Mária enigmatikus látomásai, a középgenerációhoz tartozó, Eger város díját megkapó Lobier Ferenc alumínium lemezre festett újromantikus, az expresszív, látomásos elemeket geometrikus szerkezettel ellenpontozó kompozícói, a Dobó István Vármúzeum vásárlási díjával
