Pandula Attila: Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon (Eger, 1989)

Megbélyegzés - Fogvatartás, börtönbüntetés

— 24 — kivágva kőből. Itt mint a disznó-olba a sok tisztátalan állatok között béka, szúnyog, légy, tetű és egyéb ártalmas bogarak között, sem éjjel, sem nappal semmi nyugodalmok nem volt, soha sem alhattaiak." A hosszabb ideig tartó fogság a halállal volt egyenlő. A szabadságvesztés büntetés szélesebb körű alkalmazására csak a XVII—XVIII. század fordulójától került sor, mely visszaszorította az embertelen halálbüntetési nemeket. A kezdeti időszakban a tömlöcviszonyok (sötétség, hideg, éhség, szenny) az elzárást is valóságos testi büntetéssé tették. Nem volt különbség a megyei és az úriszéki börtönök között. Magyarországon a XVIII. század elején jelentkeztek az első törekvések az emberibb börtönviszonyok megteremtésére. 1770-ben a gróf Esterházy Ferenc által alapított szempci fenyítőház volt Magyarországon az első országos büntetőintézet. Ez az intézmény 1772—1780 között Szempcen, majd 1780-tól Tallóson működött. Innen a férfi rabokat 1785-ben, a női elítélteket 1790-ben a szegedi várba szállították. A szegedi fenyítőházban igyekeztek viszonylag korszerű rabtartási módszereket alkalmazni, emberségesen gondoskodni az elítéltekről. Ez egy korabeli, 1806-ban kelt helytartótanácsi utasításban is megfogalmazást kapott: „egyedül és kiváltképen az, hogy az oda elítéltek a rájuk vagy bírói ítélettel vagy a megérdemelt halál helyett Legfelsőbb Uralkodói Kegyelemből kiszabott büntetést maguknak javulására, másoknak pedig üdvös példájára szenvedők el és töltsék ki." Ismeretesek különféle büntetéssúlyosbítások, melyekkel az elzárásra ítélt személyeket fenyítették. Ezeket Szegeden is alkalmazták. Testi fenyítés — pálcázás, korbácsolás, vesszőzés, — böjt, leláncolás, a büntetésnek kéz- és lábvassal való súlyosbítása, magánelzárás, szeszesital-fogyasztástól való eltiltás, megbélyegzés, szégyenpolcra állítás, haj lenyírása, közmunka. A böjttel való súlyosbítás azt jelentette, hogy a rab hetenként 1—3 napon keresztül csak kenyeret és vizet kapott. Az életfogytig tartó börtönre ítélt rabok mindig böjtöltek. A XIX. század elején Szegeden különféle kéz- és lábvasakat alkalmaztak, így ún. nyűgvasat, továbbá katonavasat. A rabokra nemük, életkoruk és testi fejlettségük szerint különböző súlyú vasat vertek. Minden rabmunkát közmunkának („közönséges munka") neveztek. Ismeretes a büntetésvégrehajtási intézet területén végzett házi munka, melyről éjjelre a rabokat visszakísérték a börtönbe. A vármunka vagy sáncmunka, erődítési munkálatok katonai felügyelet alatt való végzését jelentette. Igen súlyos büntetéssúlyosbítás volt a hajóvontatás és a csatornaásás. 1786-ban II. József úgy intézkedett, hogy az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt egyének hajóvontatást végezzenek: „Mivel a halálbüntetésnek koránt sincs meg az a hatása, melyet a tartós és nehéz munka előidézni szokott, minthogy amaz elmúlik és csakhamar feledésbe megy, ez azonban örökké a szeme előtt lebeg mindenkinek, ennélfogva azok a gonosztevők, a kikre jövőben halálbüntetést szabnak ki, ha különben a bűntett rendkívül való nagysága miatt a büntetés enyhítésére nem lenne semmi indító ok, előzetes megbélyegzés után, pálczacsapással fenyíttessenek meg es azután a bűntett mértékéhez képest, életfogytiglan hajóvontatásra vagy a szegedi fenyítő-házban való örökös lelánczolásra ítéltessenek,"