Pandula Attila: Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon (Eger, 1989)
Büntetési elvek és gyakorlat a feudalizmus idején
— 9 — BÜNTETÉSI ELVEK ÉS GYAKORLAT A FEUDALIZMUS IDEJÉN Az első magyar király fennmaradt törvényeiben csupán egyes büntetőjogi alapintézmények és fogalmak kezdetleges megjelenése figyelhető meg. Ezek esetében külföldi példák követése feltételezhető. E törvények nem minden esetben tükrözik a korabeli magyarországi fejlettségi szintet. Megjelenik az ún. tálió elv („szemet szemért, fogat fogért"). így szándékos emberölés esetén: „Valaki emberi ölt karddal, azon kard által veszessen el." A lopás megítélése általában nagyon szigorú volt a feudalizmus idején. Kezdetben fő célkitűzésként szerepelt a nehezen megszilárduló magántulajdonosi rendszer védelme. Különösen szigorúnak minősültek Szent László király törvényei, amelyek a következőket írták elő: „IIa szabad embert vagy szolgálót lopáson kapnak akasszák fel." „Ha valamely szabad ember tíz dénár árat Sop, akasszák fel. Ha tíz dénárnál kevesebb érő leszen, adja meg a lopási tizenkétszer és egy ökörrel váltsa meg magát." „Ha valamely férjes asszony lopásra vetemedik, veszítse orrát, őt pedig adják el és minden vagyona, mellyel férje halála után máshoz mehetett volna feleségül, vesszen utána." A feudalizmus korai szakaszában a büntetőjogi felelősség legmKaDD n cselekmény által okozott eredmény szerint alakult. Nagy szerepe volt annak, hogy a bűncselekmény elkövetője milyen társadalmi osztályhoz tartozott. A feudalizmus büntetőjogában nem beszélhetünk kialakult, általánosan követett elméletről, legfeljebb csak egyes büntetésről szóló fejtegetésekről. Elterjedt gyakorlatnak számított a fokozatos büntetéskiszabási rendszer. (Első alkalommal csekély, inkább nevelő jellegű, második elkövetéskor már súlyosabb, s általában a harmadik esetben — tehát többszörös visszaesőként való elkövetéskor — volt halál a büntetés.) A magyarországi feudális államrend kialakítása után, a X-XIII. században viszonylag szűk körben alkalmazták a halálbüntetést. A XIV-XV. században megszilárdult a feudális osztályrend. ezzel párhuzamosan megnövekedett az elnyomással szembeni ellenállás. A megváltozott viszonyok között kezdődött el a halálbüntetés véres középkori diadalútja. A kivégzések legkorábbi formái egyszerűek (közönséges halálbüntetések), céljuk csak az emberi élet kioltása, tehát nem okoztak az elítéltnek rendkívüli fájdalmat, végrehajtása közben mellőzték a kínzást (fővétel, akasztás). Magyarországra a XVI—XVII. században elsősorban a német joggyakorlatból kerültek át a minősített halálbüntetési nemek, melyek végrehajtása során a fájdalomokozás már nagy hangsúlyt kapott. A kor felfogásának megfelelően ezeknél a büntetéseknél jobban érvényesült a megtorlás eszméje és az elrettentés. Az iszonyatos kínok között elpusztuló elítéltek látványa nyilván nem hagyta hidegen a nagyszámú nézősereget. A minősített végrehajtásoknál irányadónak számított a tálió elv, mely a korban a lehető legigazságosabbnak tűnt. Arányosságot parancsolt a büntetőjogban, s nem engedte az eltávolodást az igazságosság primitív módon felfogott elképzelésétől. Ebből az elvből alakultak lei a tükröző végrehajtások, így a boszorkányégetés, mely a sátán és a pokol tüzei ve! való szövetség megtorlását jelképezte
