Pandula Attila: Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon (Eger, 1989)

Kivégzés

— 10 — A kivégzést sokszor valamilyen megszégyenítő büntetéssel is összekapcsolták: az elítéltet disznó hátára kötözték, szamárra ültették. A büntetésvégrehajtás nyilvános volt, eseményszámba ment. Általában ünnepnapokon került rá sor, hogy minél nagyobb legyen a nézősereg. Az elrettentést szolgálta a kivégzett személy hullájának közszemlére tétele — emberi tagok kiszögelése bástyára, kerékre emelés — is. Az érett, majd a hanyatló feudalizmus idején egyre nagyobb szerepet kapott a kizsákmányolt jobbágyság növekvő elégedetlenségének, felkeléseinek, lázadásainak letörése (pl. Dózsa György, 1514). Ugyancsak tág tér nyílt a Habsburg abszolutizmus elleni rendi mozgalmak büntetőjogi eszközökkel történő visszaszorítására is (pl. Wesselényi-féle összeesküvés, 1671). A gyakorlatban a rendi jelleg, a nyílt jogegyenlőség dominált, mely szinte minden területen megnyilvánult. Széles teret kapott az erőszak és önkény. Általános volt a jogi partikalizmus, tehát az ország egyes területein eltérő helyi jogszabályok érvényesültek. A feudalizmus idején nem született büntető törvénykönyv. Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum), melyet hosszú időn keresztül irányadónak tekintettek, csupán kevés, szétszórt, rendezetlen büntető rendelkezést tartalmazott. A XVI—rXVIII. században a bécsi udvar az osztrák büntetőjogot igyekezett a magyar joggyakorlatba becsempészni. A továbbiakban a legáltalánosabban elterjedt büntetési nemekről, a büntetésvégrehajtásnál használatos eszközökről, ezek alkalmazásáról szólunk. KIVÉGZÉS Egyes városok, úriszékek vérhatalmukat különféle jelvényekkel jelezték. Hóhérpallosnak és más büntetőeszköznek e célból való kitűzésére Magyarországon már a XVII. századból ismeretesek adatok. Legelterjedtebb formája egy faragott kar által tartott hóhérpallos-utánzat volt (lásd kiadványunk borítóján). Ezt a jelvényt vásárok idején a pellengéren helyezték el, jelképezve a statáriumszerű vásári bíráskodást, amikor a vérhatalom a helyi lakosságon túl a vásáron megjelent idegenekre is kiterjedt. Az elítélteket többnyire kegyetlen módon hurcolták a kivégzés színhelyére, így ló mögé kötözték, földön vonszolták: „mint kerítőt kössék lófarkára, hordoztassák meg az törvény fáig s kösse fel Lengyel János" hóhér (Debrecen, 1657). Gyakran már ez is halált okozott. Előfordult, hogy az összegyűlt tömegnek engedélyezték az elítélt bántalmazását, gúnyolását. Az akasztás Igen elterjedt halálbüntetési nem volt. Az egyszerű kivégzési módozatok közé tartozott, mert végrehajtása nem igényelt különösebb felszerelést, szakismeretet. Élőfa és kötél mindenhol akadt. A széles körű alkalmazásra álljon