Kriston Vizi József szerk.: Tanulmányok a Bükkalja néprajzából (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében Eger, 1992)

egyes településeken csak egészen kis számban volt felfedezhető, máshol azonban jelentékenyebb volt. Szomolya, és Cserépváralja voltak elsősorban ezek a falvak, de ilyen igényesebb pinceházat Egerszalókon, Noszvajon, Bogácson, Kács-Várhegyen is találtunk, de a még túlnyomórészt igen szegény lakosságúnak minősített Tibolddarócon is. Elmondhatjuk, hogy a barlanglakás, mint hajléktípus szorosan összefügg a bortárolással, a bortermeléssel. Azok a pincések, vagyis barlanglakók, akiknek egyáltalán nem volt szőlejük, napszámosként szőlősgazdánál dolgoztak és bérük egy részét természetben kapták meg. Bevezetésemben vázoltam a barlangépítmények elterjedését a Földön, kiemelve ebből azokat a tájaklat, amelyekkel történelmünk során a magyarság kapcsolatba kerülhetett. Nem szóltam azonban arról, hogy hazánkban mit tudunk ezek előfordulásáról, történetéről. A Bükk vidéki barlanglakások kora ismeretlen, bennük - falaikon - egyetlen évszámot, feliratot sem találtunk. A törököktől való származtatás hagyománya nem fogadható el és az sem, hogy a legújabbkorban megjelent agrárproletariátus hozta volna létre ezeket. Van azonban néhány írott adatunk, amelyek nemcsak erre a vidékre vonatkoznak, de valahol feltételezik a pinceház használatát. A 13. században élt Boldog Margit legendájához csatolt egyik csodás esemény leírásában arról értesülünk, hogy a Buda mellett lakó Bocs nevű férfi házanépével "kő pincéjében" vacsorázott, amikor a pince egy része leszakadt és agyonnyomta az ott alvó kisfiút. A kőpince, amiről itt szó esik, valószínűleg lakópince volt, olyan amilyen maradványai Budafok, Nagytétény területén még ma is ismeretesek. E legrégebbi adat mellett egy összeírás 1570-ben a szarvaskői vár birtokán - valószínűleg Ostoroson -, majd 1673-ban Comenius szövegében - feltehetően Sárospatak környékén -, 1682-ben Boldogkőváralján említenek az oklevelek pinceházat, ill. egyéb építményt. E polgári népességhez kapcsolódó utalások mellett egyházi jellegűeket is lehet találni a történelem folyamán. A tihanyi félsziget kőbe vájt szerzetesi cellái és közösségi termei a görög bazilita szerzetesek megjelenéséhez köthetők az 1047 és 1055 közötti időben. A Bükk vidékén is van néhány egyházi vonatkozású emlék, mint a görömbölytapolcai barlangfürdő bencés szerzetesek kezelésében (13. sz.), és Demjén község határában a Remete-barlang, de ide sorolható az istenmezejei sziklatemplom maradványa is. Ez utóbbiak már átvezetnek bennünket a pinceháztól a barlangépítményekhez, amelyek a magasabb társadalmi rétegek vagy a közösség szolgálatóban álltak. Meg kell még említenem itt a kaptárköveket is, mint ennek a bükk-vidéki kultúrának sajátos elemét, melyeket részletesebben Saád Andor vizsgált meg. Ezek a barlanglakások környezetében előforduló, kőbe vájt fülkék az ő véleménye szerint az extenzív méhészkedés emlékei, eredetük pedig visszanyúlik a XI-