Kriston Vizi József szerk.: A Közép-Tiszavidék népélete (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 1. Eger, 1982)

szolgáló jobbágyok, így akadályozták meg a halak visszavándorlását. Bármennyire szemléletesek és félreérthetetlenek ezek az urbárium-adatok, első Poroszló környéki gyűjtéseimkor nem inspiráltak, ^eg sem kíséreltem annak kiderítését, hogy azok a halászok, akiknek halfogó gyakorlatát megfigyelhettem, s hallgathattam nosztalgikus múlt-idézésüket, vajon kihasználják-e az ártéri vízfolyások áradás-apadás alatti halmozgását, s vajon számontartják-e /akárcsak szüleiktől-nagyszüleiktől hallott "igaz történetként"/ a fokok elrekesztésének és a tavak halászatának összefüggését. H

a

^£ tegyem hozzá: ennek a nem kellő körültekintéssel kialakított gyűjtési programnak nem /nemcsak/ a magam tájékozatlansága a magyarázata. Herman Ottó — akinek 1887-ben megjelent összefoglaló halászati monográfiája ma is orientáló hatású -- nem vette észre, hogy a vízfolyásokon épített rekesztékek /rekesz, vejsze/ és a vonuló hal útját elzáró varsa-félék igazi jelentősége a halászati gazdálkodásnak ebben a rendszerében érthető meg, s ezért a középkori oklevelek ártéri tavakra vonatkozó utalásait is félreértette, vitatható módon magyarázta. Némi joggal következtettem tehát arra, hogy a Herman által megfigyeltnél régiesebb halászati módszereket úgyis reménytelen keresnem: az ármentesítés egycsapásra eltüntette mindazt, amit az írásos források /akkor még így gondoltam:/ "homályos" szóhasználattal ránk örökítettek. Talán nem volt szükségtelen ez a kis kitérő. Az idős halászoknak 1975-ben feltett kérdéseim megfogalmazódásának előzményeire azért utaltam, mert ezzel a személyes példával remél-