Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2003)

Hajagos József: Gyöngyös helyzete és szerepe a szabadságharcban 1849 tavaszán

Heves megye és Gyöngyös katonai helyzete 1849 márciusában Február közepére megvalósult a magyar csapatok összpontosulása a Tisza mentén, ami lehetővé tette a magyar csapatok ellentámadását. A magyar fősereg parancsnoka, gr. Henryk Dembinski altábornagy a miskolc-pesti országúton akart a főerőkkel előrenyomulni. Ezt a támadó csoportosítást az I. (volt felső-tiszai, parancsnoka Klapka György ezredes), a VII. (volt feldunai, parancsnoka Görgei Artúr vezérőrnagy) hadtestek alkották volna, megerősítve a II. (volt Központi Mozgó, parancsnoka Répásy Mihály vezérőrnagy) hadtest egyes alakulataival. A főerők támadását meg kellet előznie a III. (Bánátból és Bácskából kivont csapatok, parancsnok gr. Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok) hadtest Szolnok elleni támadásának, hogy ezzel eltereljék a főirányból a császári-királyi hadvezetés figyelmét. A magyar főerők előrenyomulásával egy időben azonban Windisch-Grätz tábornagy főerői is kimozdultak Pest környékéről, hogy biztosítsák a Kassáról Pétervására térségébe visszavonult Schlik altábornagy csapatainak a csatlakozását. Az ellenséges főerők február 24-én vonultak be Gyöngyösre. Windisch-Grätz tervei szerint Schlik csapatainak a Zagyva völgyén keresztül kellett volna csatlakozniuk, de a február 25-én Gyöngyösre érkező hadtestparancsnok rávette fővezérét arra, hogy az a Tarna-völgyön keresztül történjék meg. így másnap Windisch-Grätz csapatait Gyöngyösről és Jászárokszállásról is elindította a Tárna vonalához. Itt azonban már magyar csapatok tartózkodtak, amely tény a február 26-27-i kápolnai csatát eredményezte. Ez a találkozó csata a két fővezér előzetes szándékai ellenére következett be, s végül a magyarok vereségével végződött. A magyar vereség egyik fő oka az volt, hogy Dembinski nem tudta időben összpontosítani a rendelkezésére álló erőket. Dembinski kihasználatlanul hagyta a magyar huszárok február 28-i mezőkövesdi győzelmét is. A támadás felújítása helyett a Tisza árterében fekvő Egerfarmos, Egerlövő, Borsodivánka és Négyes falvakba vonta viszsza „pihenőszállásokra" csapatait. Pihenés helyett március 1-én az ellenség támadása következett be Egerfarmosnál, ahonnan visszavonulásra kényszerítették Klapka ezredes csapatait. Ennek következtében a többi magyar erőnek is vissza kellett húzódnia Poroszlóra. Ez a visszavonulás a szinte teljesen járhatatlanná vált utakon csak óriási erőfeszítések közepette mehetett végbe. A magyar főerők március 2-án Tiszafüredig folytatták visszavonulásukat. A kápolnai kudarcért, a visszavonulás viszontagságaiért és a rossz ellátásért a hadtestparancsnokok és beosztott tisztjeik Dembinskit hibáztatták, akit március 3-án Szemere Bertalan teljhatalmú kormánybiztos közreműködésével, egy tiszti lázadás keretei között leváltottak a fővezérségről. Az ideiglenes fővezér Görgei Artúr vezérőrnagy lett, majd március 8-án Vetter Antal altábornagy lett kinevezve tényleges fővezérnek.

1 Míg tartott a fővezéri válság, március 5-én bekövetkezett a III. hadtest erőinek nagyszerű sikere a Szolnokot megszállva tartó császári csapatok felett. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a magyar főerők Szolnok és Tiszafüred térségéből menjenek át ellentámadásba. Az előbbi irányból Damjanich János parancsnoksága alatt a III. és az L, míg az utóbbi irányból Görgei vezérlete alatt a VII. és II. hadtesteknek kellett átmennie támadásba. Görgei parancsnoksága alatt azonban végül csak a VII. hadtest maradt meg, mert Vetter altábornagy a II. hadtestet is a déli támadó csoporthoz rendelte. Utóbbi parancsnoka ekkor már Aulich Lajos vezérőrnagy volt. Görgeinek a miskolc-pesti országúton előrenyomulva kellett minél nagyobb ellenséges erőket lekötnie, megtévesztve az ellenfelet a magyarok tényleges támadásának főirányáról. 1 HAJAGOS József 1994. 74-76.