Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2000)
Fülöp Lajos: Arcképvázlatok Gyöngyös XX. századi irodalmából
A felsorolt alkotók jórészt tehát a gyöngyösi gimnázium tanulói vagy éppen tanárai voltak, így az indulásuk, pályájuk a századfordulón, illetőleg jelen századunkban szorosan kötődött az 1634-ben alapított intézmény történetéhez. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukása után, az önkényuralom korában a hatalom a közoktatás terén is megtorló intézkedéseket alkalmazott. Próbálkozott a német tanítási nyelv bevezetésével is, ám sikertelenül. 1860-tól ismét magyar lett a tanítás nyelve. Ettől az időtől számíthatjuk az iskola újbóli jelentősebb fejlődését, a tanulói létszám emelkedését. 1868-ban megnyitották a hatodik osztályt is, és ez a szervezet maradt érvényben egészen a századfordulóig. Hátrányt jelentett viszont, hogy a gimnázium nem tudott érettségi bizonyítványt adni, és az épület is szűknek bizonyult már. A teljes, nyolcosztályos gimnáziumi oktatást csak új, korszerű intézményben lehetett elkezdeni, vagy számolni kellett a már több mint két és fél évszázados oktatási forma elvesztésével. A város vállalta az áldozatot, amely a korszerű tanügyi igények kielégítésével, új objektum létesítésével és a fenntartási költségek biztosításával járt. Ezért is kerülhetett az épület homlokzatára a felírás: „Gyöngyös a közoktatásnak". Az intézetet a tiszteletreméltó ferences korszak után 1898-ban államosították, majd az új gimnáziumi épületben 1899 szeptemberében - éppen száz esztendeje - megindulhatott a tanítás. Az államosítással új korszak kezdődött az iskola történetében. A gimnázium csakhamar Gyöngyös város és a Mátravidék szellemi központjává vált. Neves tanárai és tanulói révén egyre inkább bekapcsolódott a kor haladó irodalmi és kulturális törekvéseibe. Ehhez Gyöngyös művelődés- és sajtótörténete is viszonylag kedvezően alakult a század folyamán. 3 A bemutatott biográfiák, pályaképek sommás összefoglalások, - többnyire esszészerű feldolgozásban. Olykor személyes élmény és emlék is felvillan a sorok között. Nem véletlenül, hiszen a bemutatás egyik-másik hőse még kortársunk volt, a mi most búcsúzó XX. századunk neves alkotó egyénisége. Az irodalmi örökség, amelyet ránk hagytak, természetesen jóval több, mint amennyinek a számbavételére itt és most vállalkozhattam. A pályarajzok - az életművek értékének, jellegének és a rendelkezésre álló adatok menynyiségének az arányában - különböző terjedelműek. Kidolgozásukat sem tekintem befejezettnek, csupán figyelemfelhívó kezdetnek. Hivatkozásaimat a lapalji jegyzetekben, a felhasznált fontosabb irodalmat pedig a dolgozat végén adom meg. Mindent egybevetve: a közlemény városunk XX. századi irodalmi hagyományaival foglalkozik. Nemcsak azzal a szándékkal, hogy írói (tudósi) pályákat vonultasson fel, hanem azért is, hogy alkotásaik megismerésére, olvasgatására, a helyi irodalmi tudat ápolására buzdítson. J. C. Powys írja egyhelyütt: „Az embernek lehet sikere könyvek nélkül, meggazdagodhat könyvek nélkül, ... zsarnokoskodhat embertársai fölött könyvek nélkül, ... de nem élhet jelenünkben, amely a múlttól terhes és méhében hordozza a jövendőt, ha emberi fajtánk csodálatos naplóit nem ismeri." 4 Régi és máig érvényes igazság, hogy aki az irodalmat szereti, rossz ember nem lehet... Nos hát ezért is: Lectori salutem! 3 In: HAVASSY Péter-KECSKÉS Péter (Szerk.) 1984. 597-659, ill. 637-86. 4 Id. SZERB Antal 1958. 2 VII.
