Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1997)
Fülöp Lajos: A gyöngyösi irodalom hagyományaiból. Írói pályák és törekvések a XIX. század első felében
tanítója volt, s Gyöngyösre hazajárván, gyakran találkozott Vachott Sándorral (ő ekkor már Nagyrédén lakott) és a bujdosó Sárosy Gyulával is, aki pedig Sorsich Albert álnéven a városban tanítóskodott. 59 Később Pesten vállalt tanári állást, és munkatársa volt Szelestey László Szépirodalmi Közlönyének. 1860-ban, az októberi diploma kiadása után Heves megye szolgálatába lépett. Előbb aljegyző, majd - politikai okok miatt - visszavonult a közélettől, és 1867-ig Kenderesen élt. 1869-ben, immár főjegyzőként, ismét megyei tisztséget vállalt Egerben. Politikai hitvallását ekkor, nem sokkal a kiegyezés után, így fogalmazta meg: „Azok vagyunk, kik előbb valánk: jog és szabadság és haladás hívei, s az 1848-iki hagyományok szellemétől eltérő megoldások ellenzői. Sumus, qui fuimus." (Eger, 1869. júl. 29.) Zalár ezekben az években különösen sokat dolgozott, Vele készíttették el a korábbi évek eseményeit rögzítő megyei emlékiratot, és nem volt olyan jelentősebb rendezvény, amelyen ne ő lett volna az ünnepi szónok. Vármegyéje (1886-ban) ezért is tisztelte meg a jelképes aranytollal. Áldozatos és eredményes közszerepléséért pedig 1892-ben alispánná választották. Zalár 1897-ben ment nyugállományba, s *„egri remete"-ként, verseit, emlékeit rendezgetve élte utolsó másfél évtizedét, 1914. jún. 19-én bekövetkezett haláláig. Hamvai Egerben, a Hatvani temetőben nyugszanak. Gyöngyösi emléktáblája az 1917-es nagy tűzvész alkalmával - szülőházával együtt — megsemmisült. Zalár József költői munkássága 60 yoval nagyobb értéket képvisel annál, mint amennyire eleddig a magyar irodalomtörténet minősítette. Erdélyi János és Gyulai Pál kritikai megjegyzései után 61 már Hatvány Lajos felfigyelt költészetére: „Gyalogjáró, de nem alantjáró múzsa a Zaláré"- írta találóan. 62 . A korábbi évtizedek irodalomtörténete 63 eddig az 1850-es évek epigonköltői, azon belül is a tájköltészet képviselői, a petőfieskedők közé sorolta, kiemelve néhány költeményét, mint pl. a Mi az, mi úgy csillog, a Járok zöld mezőben és a Szülőföldemen címűeket. Első kötetének versei még valóban zsengéknek bizonyulnak, bár költői tehetsége már ezekben is megnyilatkozik. Korai verseinek tónusára jellemző, hogy a nemességgel szemben a dolgozó emberek mellett és a társadalmi visszásságok ellen foglal állást (A nép fia, Ábrándozó bölcsek, A letépett koszorú). A márciusi események után a francia forradalom eszméinek megvalósulását sürgeti (A pacsirták, Forradalom, Föl a vörös tollakkal). Felvillantja a szabadságharc lelkesítő eseményeit (Honvéd-dalok, Tábori ebéd, A szolnoki pap stb.), majd a Világos utáni időszak fájdalmát és reményeit (Mi az..., Szent sírok, Hallom még). Legsikerültebbek dalai, barátaihoz (Vachott Sándorhoz, Sárosy Gyulához, Szász Károlyhoz írott versei és tájleírásai (Heves, Erdők, Ott, ott születtem stb.). Elbeszélő költeményeiben, balladáiban mondákat, történelmi eseményeket dolgoz fel (Benevár, Bánk bán, Hunyadi László stb.). Költészetének értékeihez sorolhatjuk még téma- és műfaji gazdagságát, leírásainak érzékletességét és könnyed verselését. 64 59 VACHOTT Sándorné 1887. 314-6 60 Müvei: Szabadság-dalok (1849); Z. költeményei (1855); Borúra derű (I860); Szilágyi haragja (költői beszély, 1867); A honvéd-világból (1898); Z. J. költeményei (I-III., 1902); Emlékek és emlékezések (1909) 61 L. Erdélyi János: Tanulmányok (1880) és Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok (1908). 62 Vö.: HATVÁNY Lajos: így élt Petőfi II. 278. 63 SŐTÉR István 1965. IV. 178. 64 Vö.: CZINDER Károlyné 1984. 1 11-5.
