Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1997)
Csiffáry Gergely: A solymosi malomkő
A XIX. század 50-es éveitől a gőzmalmok száma látványosan megemelkedett. A hagyományosnak is nevezhető vízi-, száraz- és szélmalmok közül a vízimalmok bírták a legtovább a versenyt. Szembeötlő a szárazmalmok visszaesése 1863-1895 között, amikor a számuk az egytizedére csökkent. A szárazmalmok kiszorulásának több oka volt: az őrlőképességük általában kisebb volt, mint a többi malomé, igaerőt igényeltek, s ezen túl tönkretették a malmot hajtó igásállatokat, valamint rendkívül tűzveszélyesek voltak. A gőzmalmok megjelenése és hazai elterjedése további változást eredményezett. Ezek a gőzmalmok a vízi-, szél- és szárazmalmoknál hatékonyabban működtek, nagyobb sebességgel forogtak és kopásállóbb, keményebb malomköveket igényeltek. Erre a célra az Európában egyeduralkodó, a franciaországi La Feriéből származó malomkövek jelentek meg, amelyeket igen kemény, sok Si02-t tartalmazó (elkvarcosodott), több azonos minőségű kőzetdarabból készítettek. E köveket eredetileg La Ferté sous Jouarre-ban készítették, de a hatalmas keresletet ez a bánya nem tudta kielégíteni. Ezért hasonló minőségű köveket (La Férte elnevezéssel) más franciaországi bányák is készítettek. 76 Idehaza ezeket az új típusú köveket ,,francia malomkő"-nek nevezték. 77 A ,,francia malomkő" kopásállóbbnak bizonyult, 15-20 évig is eltartott, emellett egy-egy héten csak egyszer kellett vágni. Bár e kövek kétszer-háromszor annyiba kerültek, mint a közönséges kövek, mégis gyorsabban terjedt a használatuk, miután mind több malom tért át a gőzüzemre. A gőzüzemű malmok szükségletére a francia követ Magyarországon is elkezdték gyártani. 78 Végső soron a XIX. században a gőzmalmok terjedése, a hengerszék alkalmazása és a francia malomkövek használata miatt, majd pedig a száraz-, vízi- és szélmalmok számának rohamos fogyása következtében hanyatlott a hagyományos malomkő iránti igény. A francia malomkő gyártására való sikeres áttérés régi nagy hagyományú kőfejtők (Sárospatak, Géléinek, Újbánya stb.) mellett új készítő központokat (Budapest, Pápa, Temesvár) is teremtett. Az áttérés a francia kövekre az ország területén nem egyidőben zajlott le. Erdélyben, Gyergyó vidékén, csak az 1920-as években kezdett teret hódítani a használatuk. 79 A mai ország területén a legutolsó malomkőgyártó központok (Sárospatak, Rezi) az 1960-as évek elején szüntették meg tevékenységüket. Ezzel mintegy egyidejűleg a határokon kívüli malomkőbányák és kőfaragó központok (pl. Gyergyó környéke) is megszűntek létezni. 76 HÁLA József 1993. 487. 77 A francia malomkő gyártásának a lényege, hogy kisebb kőtömbökből állították össze a malomkövek őrlő felületét, vagyis a kőnek az őrlőfelülete s a kő nyílása közötti részét, azaz a kő mellét több darabból készítették. Az őrlőfelület alatti, illetőleg a felette lévő részt több kődarabból állították össze, kötőanyagnak cementet használtak. A kő testét vaspántokkal fogták össze, míg a külső hengeres részt vasabroncsokkal vették körül, ugyanakkor az őrlőfelülettel ellentétes véglapját a malomkőnek gipsszel öntötték ki. 78 Magyarországon 1859-ben a sárospataki botkői bányában, majd 1864-ben a Király-hegyi bányában fejtett kvarcitból elkezdték gyártani a francia malomköveket. Ezután az 1860-as évek elején Fónyon is létesült hasonló üzem, amelyet néhány év múlva Miskolcra telepítettek át. További gyártóhelyek nyíltak Rátkán. Szegilongon. Mégis a legkelendőbb francia kövek Sárospatakon készültek. - HÁLA József 1993. 485-487. - Francia követ készítő, ún. malomkőgyárak létesültek az országban az 1860-as 1870-es években másutt is. így Tokajban - HUNFALVY János 1874. 110. -, Kapnikbányán, ahol Pannóniai kő néven dobták piacra a követ - FRECSKAY János 1879. IV. 16. -. Idővel a hagyományos malomkövek készítése helyett áttértek Újbányán, Geletneken s Garamszentkereszten is a francia kő gyártására. 1896-an Pápán, Újvidéken és Budapesten is működtek malomkőgyárak. - MATLEKOVITS Sándor 1898. VII. 31-32.-1870-től Plopison is felállítottak francia malömkőgyárat.-GERANDÓ Attila 1874. 390. 79 TARISZNYÁS Márton 1982. 126.
