Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1993)

Fülöp Lajos: Gyöngyös és környékének nyelvjárási sajátosságai

jai között az általam vizsgált helységek közül egyedül csak Gyöngyöspata szerepel (J-5 jelzéssel). A települést Imre Samuval ellentétben - elsősorban községtörténeti tényekre alapozva - nem minősítem nyelvjárásszigetnek. Abban viszont nagyon egyetértek a szerzővel, hogy az cjtésbeli eltérések pontosítása miatt szükség lenne ezen a területen sűrűbb hálózatú regionális atlasz elkészítésére. Az itteni helyi nyelvjárás hangrendszere - ha nem is problémamentes besorolással - a következő képet mutatja : Rövid magánhangzók: u, ü, i, o, ö, ë, a, e (8), hosszú magánhangzók: ú, ű, í, ó, ő, é, á (7), a mássalhangzók: mint a köznyelvben + ly (26). Ami a főbb hangtani sajátságokat illeti, a nyelvjárás hangrendszerének teljes értékű tagjai mellett feltétlenül utalni kell az egyes realizációs változatokra és legalább jelzésszerű megterhelésükre, valamint azokra a hangkapcsolatokra, amelyek említése szükségesnek látszik. Ebből a szempontból a terület nyelvjárására a zárt ë általános használata jellemző (sër, vëdër). Mellette esetenként előforduló hangeszköz (főként idősebbek és nők nyelvhasználatában) az ajakkerckítés nélküli a (àlmâ, kàpâ), valamivel ritkább az ajakkerekítéssel képzett ä (bätyäm, csárdás), a nyílt hosszú e (jeg, szel), valamint az ó, ő, é helyén fellépő záródó típusú kettőshangzó (jóu, kőü, széip). Nem tipikus sajátság az í-zés sem, bár (elsősorban Gyöngyöspatán) a köznyelvi é helyén gyakran megjelenik (legíny, szegínysíg). A mássalhangzók közül - ha megterhelése a vizsgált helységekben különböző is — az ly jelentkezik fonématöbbletként (gólya, ibolya), ez az l+i, l+j kapcsolatokban is előfordul (alya, pá ly in ka). Hangváltozások, hangtani törvenyszerűségek: A mátrai községekben (amelyek nem tartoznak szorosabban a város kulturális hatókörébe) az ú, ű helyén szóvégen olykor ó, ő jelentkezik (gyűrő, koszoró), azaz nyíltabbá válásnak vagyunk a tanúi, de hangsúlytalan helyzetben megtalálható a zártabbá válás is (kezedet, magos). A váltótövű szavak a második szótagban rendszerint rövid hangzóval szerepelnek (fonal, teherí). Magánhangzó után és mássalhangzó előtt az / kiesik (kúcs, ződ), egyben pótlónyújtás következik be. Ennek ellentettje - intervokalikus helyzetben - az / kettőzése (tökélleles, vasalló), de kettőzést ügyelhetünk meg a c, cs, s, sz esetében is, tóként a birtokos személyjeles alakokban (papuccsá, kakassá, bajusszá). Idősebbek és nők nyelvhasználatában esetenként erős teljes hasonulás tapasztalható - főként r+l és r+s hangkapcsolatban (nyess, pallag), valamint a meg igekötő g elemében (meffog, mëvver), ugyanakkor viszont a -val, -vei rag v-je nem hasonul (botval, késvei). Feltűnő vonás a d\ l, n, t palatalizált ejtése elsősorban i előtt (gyinnye, szeretyí), de gyakori jelenség a hangátvetés is (petlóreum 'petróleum' rétlya 'létra'). ' A nyelvjárás alaktani sajátosságai közül a t végű igék esetében gyakori a felszólító módnak a jelentő módra tett hatása (lássa, megint it van; a jövendőjit nem tilthassa senki). A jelenség oka valószínűleg az, hogy a felszólító forma erősebb, határozottabb jelentésű, márpedig a beszélő hathatósan akarja kifejezni magát. A kijelentő mód helyetti felszólító mód a kevésbé tudatos köznyelvi beszédben is gyakran előfordul. Terjesztésében részesek azok is, akik utánzásból vagy gúnyból használják. A birtokos személy ragozásban a többes szám 3. személyű alak nem kettős, hanem sok esetben hármas változatú (fésűjök, onokájok, kertyëk). (Ma már természetesen gyakori a köznyelvi kettős megoldás is.) Ugyancsak jellemző sajátság, hogy az egy szótagú t végű 24 Vö.: FÜLÖP Lajos, 1969.5-9. 25 A tipizálásban IMRE Samu eljárását (I. i. m. uo.) vettem figyelembe.