Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)
VÉGVÁRI I. JÁNOS (1 927-1 994) Dunaszekcsőn született. Gyermekkorát szegény, paraszti családban töltötte, a művészettel a „fényes szelek” nemzedék tagjaként a Derkovits Gyula Képzőművészeti Népi Kollégiumban ismerkedhetett meg 1946-tól. Tehetsége 1949-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolára vezette, ahol 1953-ban kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait. Mesterei Pór Bertalan, Kmetty János és Domanovszky Endre voltak. 1954 óta kiállító művész, a Képzőművészeti Alap tagja. 1953-ban rajztanárként dolgozott Aszódon. 1959-ben az esztergomi tanítóképző főiskola tanára, 1976-tól tanszékvezetője lett. Első alkalommal 1966-ban töltött fél évet Olaszországban, római ösztöndíjasként, melyet további négy alkalom követett (1972,1976,1982,1988). Művészi tevékenységére erőteljesen hatottak az itt eltöltött idők. így születtek meg a modern montázstechnikát egyéni módon felhasználó és értelmező itáliai úti-tájképei. Nem topográfiai képek ezek az alkotások, hanem a belső emberi tájnak, a tudatra ható élményeknek expresszív, asszociatív megörökítései. Esztergom művészeti életének kiemelkedő személyisége. Az Esztergomi Művészek Céhének alapító tagja. Esztergom város 1977-ben Pro Űrbe díjjal tűntette ki, majd 1987-ben a város díszpolgára címet adományozta neki. Az Egri Akvarell Biennálén kiállított: 1978, 1984, 1986, 1988,1990,1992. A kiállításon díjat kaptak még: Végh András, Hegedűs 2 László, Szekeres Emil, Iványi Ödön, Pető János, Földi Péter, Tamás Noémi, Buták András IX. Országos Akvarell Biennálé 1984 A kiállítás falain a mesterségi tudás és az alkotói kedv nagy önkéntelensége, egyéniségek élénk párbeszéde alakul ki szemünk láttára, s meglepő különbözőségükben megannyi vonás, olykor szuggesztió is rejlik. Egymással ellentétes művészi szemléletüket külön-külön, s olykor együtt is képesek velünk elfogadtatni, ráízleltetve bennünket stílusuk, gondolataik különös zamatára, éppen a papírra vetett frissességükben megnyilatkozó közvetlenség révén. Eltérő formanyelvük mögül átsugárzik tehetségük legfőbb, közös ismérve, a költőiség. Ez a poézis a kedély, az érzések és gondolatok derűs-borús tájaira hív, szunnyadó emlékeinket érinti meg, nosztalgiáink vagy félelmeink mélyéről mondja ki, amit mi magunk nem 37
