Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Novotny Tihamér: Néhány szentendrei megjegyzés
Most nem kívánok mélyebben foglalkozni azzal a hagyománytisztelő kérdéssel, hogy mit is gyűjtsünk a „szentendreiség” feliratú zászló alatt. Vagyis nem kívánok belépni egy olyan racionalizálandó labirintusba, amelynek neve egy új „Mengyelejev- táblázathoz” lenne hasonlatos, s amely arra lenne hivatott, hogy a szentendrei művészet minél teljesebb, annál logikusabb rendszerét megalkossa. A továbbiakban tehát, inkább csak kérdezni szeretnék, s e kérdésekre kérdezve válaszolni a kortárs gyűjtéssel kapcsolatos speciális problémákra. Beke László „A művészet embertelensége” című „fikcióesszéjének” megjelenése után (1979), joggal merül fel bennünk a kérdés és kétely: van-e, lehet-e még szükség a „klasszikus” módon elképzelt gyűjteményekre, a gyűjtemény- gyarapításra, továbbá a „problémás művek” konzerválására a múzeumi raktárak véges befogadóképességű „cellarendszereiben”?! A Beke László által felvetett (s itt leegyszerűsített) kettős problémarendszer, ti. az „abszolút művészettörténet” és a „meg-nem-csinálás” antiművészeti gesztusa, két oldalról is csődbe juttathatja a modern muzeológiát. Az egyik végponton a számok, a matéria, az egyes művek sokasága: a tárgyak ellepnek és túlélnek bennünket, a fejünk fölé nőnek, s a bennük megnyilvánuló törvények határozzák meg az életünket, mi csak szolgáljuk és kiszolgáljuk őket. A másik végponton a modern művészet szélsőséges megnyilvánulásai, „képromboló” gesztusai tiltakoznak az életet elnyomó műtárgykultusz ellen: megfogalmazódik az „élet = művészet”, a „mindenki művész = minden művészet” elvének demokratikus „chartája”, megszületnek a műtárgyellenes művek, a nem materia- lizált tervek és ideák, a nem megőrizhető egyszeri pillanatok tényei, s az el- anyagtalanított alkotások, a múzeumokba be nem szállítható, az enyészetnek szánt építmények stb. stb. A gyakorló muzeológus örömét azonban, mégiscsak a realizálható műgyűjtés határozza meg. Azaz minél inkább komolyan veszi a fentebb vázolt kettős problémarendszert, annál inkább alábbszáll az öröme minden egyes beleltározott műtárgy után. Ha pedig valamilyen módon el tudja hárítani magától ezeket a kételyeket, illetve valamilyen vélt megoldást talál a problémákra, akkor ennek arányában részesülhet az öröm felemelő érzéséből. A Beke László által felvetett problémák megoldását tehát nem könnyű megtalálni ! Erre ő maga is kísérletet tesz a „tudás fája” metaforájának felemlegetésével. Ennek értelmében, „az emberiség tulajdonképpeni legnagyobb törvény- sértése maga a megismerés”. Ezek szerint a törvénysértő avantgárd csak „követi a második típusba tartozó primér törvénysértéseket”. Az „eredendő bűn” után „kialakuló művészet, egészében véve, a „tiltott gyümölcs” birtoklásáért folyó szakadatlan küzdelem.” Mit tehet tehát a művészettörténész-muzeológus ebben az erős konvenciók által meghatározódó megválaszolhatatlan helyzetben?! - Továbbra is gyűjt szorgalmasan a még teljesíthető őrző, óvó, felhalmozó, feldolgozó stb. elveknek és követelményeknek megfelelően. 46
