Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Novotny Tihamér: Néhány szentendrei megjegyzés
Ezt azonban csak úgy teheti meg, ha figyelembe veszi és kialakítja a kortárs művek természetéből fakadó gyűjtési irányelveket. Milyen ésszerű vagy ésszerűsíthető alternatívákat, milyen gyakorlatias megoldási módozatokat kínálnak tehát ezek a „nehezen kezelhető” mai művek? Az alkotások egy része nyilván a klasszikus hagyományoknak megfelelően rendezhető és gyűjthető, ha csak kis mértékben térnek el a „bevett” szabványoktól. De például, ha a kép több részből áll s többféle anyagból „szerelhető”, állítható össze, túl nagy, térbeli elhelyezkedését tekintve pedig akár az installáció szerepét is felveheti; vagy az olyan szobrászati alkotások, amelyek már egy-egy térszervező művé, helyhez és időhöz, szituációhoz köthető „ambi- entális” kömyezetszobrászati alkotássá változnak át, nem is beszélve az ideiglenes, múlandó, romlandó anyagaikról, - akkor már itt-ott megakadhat a tárolásgyűjtés automatikus és olajozott mechanizmusa. Sőt, szélsőséges esetekben egyenesen értelmetlenné válik a felhalmozás és a megőrzés hagyományos materiális formája. Megoldási lehetőségként kínálkozik a rendhagyó és antiművek széles körű dokumentálása: reprodukción, fotón, videofilmen és számítógépen egyaránt. A műalkotások óriásivá növekedett-növekedő számából, valamint materiális értelemben, hosszú távon megőrizhetetlen, tiszavirágéletű természetéből fakadóan a következő megoldási lehetőségek olvashatók ki:- A műtárgy csak akkor él, csak akkor funkcionál, ha megmarad eleven kontaktusa a közönséggel. Ezért a „klasszikus” műtárgyak és az antiművészeti gesztusok esetében is a gyors és minél hamarabbi, a teljes és permanens, a legkorszerűbb és legsokoldalúbb számítógépes feldolgozásra kell törekedni.- Amennyiben nincs mód a gyűjtemények folyamatos nyilvánosságra hozatalára, magyarul kiállítására, úgy a stílustörténeti, a műfaji és a monográfikus feldolgozásuk után a művek nagyobbik hányadát talán át kellene adni a műkereskedők, a magángyűjtők és a műélvezők kezébe.- A fenti szempontokat figyelembe véve, híve vagyok továbbá a múzeumi gyűjtés centralizációjának, decentralizációjának és specializációjának, vagyis a „vegyes gazdaságnak”! A Nemzeti Galéria gyűjtési köre térben és időben terjedjen ki az ország és az összmagyarság teljes képzőművészeti életére, szempontjai legyenek univerzálisak, mércéje legyen elitista és szelektív. A kortárs múzeumok és gyűjtemények esetében pl. a székesfehérvári maradhatna modern, kortárs és hazai; az épülő dunaújvárosi a főbb magyar- országi haladó művészeti csoportokra, csoportosulásokra, művészpárokra és -körökre koncentráló és figyelő; a Ludwig Múzeum Budapest rámutathatna a hazai és az egyetemes avantgárd művészet reális viszonyára, kapcsolatára, az időben párhuzamos, ellentétes vagy azonos képzőművészeti jelenségekre és mozgásokra; a szentendrei „múzeum” a „hely szelleméből” kinövő, a „hely szellemét” folytató, de mégis az egyetemes művészeti áramlatokba 47
