Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Tizenöt éves lányka voltam akkor. Én voltam az utolsó kaszás, utolsó marokszedője. Munka közben nagyon elmaradtunk a többiektől. Hatalmas búzatáblába állítottak bennünket Én még a kaszásomtól is elmaradtam, már alig láttam őt. Városi gyerekként aratást sem láttam, mindaddig nem tudtam, mit hogyan kell csinálni. A Baranya megyeiek értettek a mezőgazdasági munkához. Egy baranyai fiú nem mondta meg, hogy ő is tud már kaszálni ezért marokszedőnek osztották be az apja mellé Azt tervezték, hogy titokban, az apjával felváltva fognak kaszálni, mert ők jól tudták, milyen fárasztó az aratás. Az apja volt az első kaszás, ezért amikor új sort jöttek fogni, látták, hogy én mennyire le vagyok maradva. Megsajnált a fiú, beállt elém, és a kaszásom után felszedte a búzát, hogy behozhassam a lemaradást Engem nagyon meghatott ez a segítség. Nagy tett volt az akkor az én szememben. Néhány nap múlva bennünket, gyerekeket vízhordásra jelöltek. Kiderült, hogy ez sem volt könnyebb. Maga, a ceglédi vízhordó kanna is nehéz volt Két kannával kellett a vizet négy-öt kilométerről hordani az aratóknak, később a kapásoknak. Mire odaértünk már kiabáltak, veszekedtek velünk, hogy hol voltunk ilyen sokáig. Ők időnként leültek reggelizni, ebédelni. Nekünk ilyenkor is menni kellett, mert a nagy melegben sok víz kellett, vízhordó meg kevés volt. A csordakút, ahonnan a vizet hordtuk, olyan messze volt, hogy alig látszott. Amikor ketten mentünk még jó is volt, de ha egyedül kellett mennem, határozottan féltem. Öt kilométerről is meg lehetett látni, ha jött egy lovas, vagy valaki. Pedig amúgy bátor lány voltam, hiszen sportoltam is korábban. Az első nyáron még csináltam a vízhordást is, de aztán kijelentettem, hogy én erős vagyok, és ezután férfimunkát akarok végezni. Az első télen megettük a disznó árát. Átvették ugyanis tőlünk a disznót a közös konyha számára, de ebédet kellett váltanunk. Nagyapa, nagymama és a húgom egy ebédet evett. Nekem, és édesanyámnak külön egy-egy ebédet vettünk, hiszen ő ment jobbra, én meg balra, amikor munkába vittek. így aztán három ebédet kellett a családnak venni. Ez olyan sokba került, hogy ketten nem tudtunk annyit keresni. Ebben benne volt az is, hogy reggel vagy fekete kávét, vagy teát adtak. Tejet sohasem. Az első télen tehát megettük a disznó árát. A következő télen már adósságot is csináltunk. Rizsaratásból is volt részem. Örök emléket viselek a térdemen! A rizst sarlóval arattuk. Kezdetben még gyakorlatlan voltam. Egy alkalommal nagy igyekezetemben megcsúszott a sarló a rizsen és beleszaladt a térdembe. Biztosan össze kellett volna varrni a sebet, de ott ilyen fényűzésre nem tellett. A háromszögletű kendőmmel kötöttük be. Két-három napig otthon maradtam vele, mert könnyen fölrepedt és újból vérzett a seb. Táppénz "természetesen" nem járt. Amikor a seb egy kevéssé bevarasodott újból dolgozni mentem. 88
