Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
e. Végül úgy döntöttek, újabb családokat már nem telepítenek ki Hatvanból, de akiket már elhoztak, azokat nem viszik vissza. Kovács Károly már nem él, a Mészáros Lázár utcában lakott és akkor a vasútnál forgalmista volt, vagy valami hasonló tisztséget viselt, később mondta nekem: "Ildiké! Én nem tudtam, hogy amikor nekem telefonon üzenet érkezett ide a vasútállomásra, amit nekem tovább kellett mondanom Balázs Lajoséknak a tanácshoz, hogy "a cigány karaván Miskolcról elindult" -nem tudtam, hogy én akkor tulajdonképpen azt közvetítettem, hogy az autók értetek jönnek!" Akkor még nem volt interurbán telefon, csak a vasútnak volt közvetlen telefon- vonala. Ezért üzentek a vasúti telefonon, de hogy illetéktelenek ne szerezzenek róla tudomást egy előre megbeszélt szöveget mondtak be. Borzas-tanya Amikor megérkeztünk Borzas-tanyára, ott már voltak Baranya megyei kitelepítettek. Ezek már kiürítették számunkra a tehénistállókat. Itt ugyanis nem juhakolba helyezték el a hatvaniakat, hanem "előkelőbb" szálláshelyre. A mi családunknak nem jutott hely a tehénistállóban. Bepréseltek egy valamiféle takarmánykeverő épületbe. Olyan szűkösen voltunk, hogy szinte csak oldalt tudtunk lefeküdni. Ha valaki alvás közben meg akart fordulni, fordulni kellett a többieknek is. Később bennünket is átköltöztettek a tehénistállóba, ott laktunk. Az istálló közepén út volt, a tehenek helyén pedig a mi hálóhelyünk. Mindenkinek ki volt adva egy bizonyos terület, de erre nagyon kellett vigyáznunk, mert mindenki nagyobb részt szeretett volna foglalni. Nagy veszekedések voltak, az emberek szinte képesek lettek volna megölni egymást húsz centiméter helyért. Az első felében mi laktunk, a másik felében baranyaiak. Nekünk hatvaniaknak nagyon nehéz volt: a mi családunknak összesen négyszázhúsz forintja volt. A baranyaiak között pedig akadt olyan "kulák" család, hogy mindenik tagjának a nyakában zacskó lógott harminc-negyvenezer forinttal. Nekik volt miből költeni, mi nem is tudom miből éltünk. Az istállóban az első télen nem volt fűtés, csak a leheletünkkel melegítettünk. Az ottani lakosokat mi bennszülötteknek neveztük, ők pedig bennünket telepeseknek. Eleinte a bennszülöttek nem tudták rólunk az igazságot, a hatóság emberei mindenfélét mondtak nekik rólunk, hogy tartsanak tőlünk, ne beszélgessenek velünk. A helyi rendőröket is félretájékoztatták rólunk. Kezdetben durván bántak velünk. Éjszakánként felkeltettek bennünket, létszámellenőrzést tartottak. Ki kellett mennünk a szálláshely elé sorakozni. Elemlámpával járták végig az istállókat, közös hálóhelyünket. Ellenőrizték, hogy mindenki otthon van-e. 86
