Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Odamentem egy ismeretlen járókelőhöz, megkértem, hogy mondja meg a keresztapámnak: itt vagyunk, visznek bennünket, de nem tudjuk hová. Kilenc óra felé lehetett reggel, sokan bámészkodtak körülöttünk az utcán. Tiszafüreden tiz-tizen- öt percet tölthettünk, mert úgy lehet a parancsnok nem látta jónak az általunk okozott feltűnést.Keresztapám megkapta az üzenetet, ezt később elmondta, de már nem tudott odajönni hozzánk. Közben mi tovább mentünk. Miután elhagytuk Tiszafüredet megint megálltunk, de most már a pusztán. Itt négy óra hosszat álltunk. Kísérőnk egy fiatal ávós volt, akivel én beszélgettem is. Maguk sem tudták, hogy miért álldogálunk. Később megtudtam édesanyámtól, hogy ők közben a nagyanyámmal a pokol összes kínját végigszenvedték, mert attól tartottak, hogy most itt fognak kivégezni bennünket. Rettegtek. Nekem eszembe sem jutott, hogy velünk akármi rossz is történhet. Ludvig Rózsika néni három kisgyerekével ült a teherautón és a kecskéjével. Megfejte a kecskét. Kérte az ávóst, engedje meg, hogy a tejből más gyerekének is adhasson. Az ávós rendes volt, megengedte. Rózsika néni egy befőttesüveggel végigszaladt a teherautók mellett. Odajött hozzánk is, és gyorsan odasúgta anyám- nak: -Itt vannak Bereczék is, meg ezek is, meg azok is - közben töltött Katikának egy kis tejet. Rózsi néni azzal vigasztalt bennünket, hogy nem csak mi vagyunk itt, hanem sokan mások is. Amíg vacsoráztunk, a kísérőink azt mondták, lehet, hogy vissza visznek bennünket, mert nincs előkészítve a szállásunk. Egyszer csak jött egy dzsip. No gondoltuk, most eldől a sorsunk, kiderül, mi lesz velünk. A dzsipből kiszáll egy katona, és azt mondta: "Egyik kocsi Kónya tanya, másik Borzas-tanya". A teherautók szétosztásában nem volt semmi rendszer, csak az, ahogyan egymás után sorakoztak. Bereczék családja két autón oszlott meg. Az egyiken ült az öreg Berecz néni a csomagokkal, a másikon a menye a három pici gyermekével. Nyolc hónapos volt a legkisebb, a legnagyobb négyéves. Külön választották őket, ezért a fiatal Berecznénél egy fillér sem maradt. Az öreg Bereczné Kónya-tanyára került, a menye Borzas-tanyára. Másfél évig nem is tudtak egymásról. A másik tizenkét kocsi utasairól sem tudtuk, hogy életben maradtak-e vagy elvitték-e őket Szibériába. Négy órai várakozás után, megint elindultunk, aztán megérkeztünk a Nagyiván mellett lévő Borzas-tanyára. Utólag azt hallottam, azért várakoztattak bennünket olyan sokáig a Hortobágyon, mert vissza akartak vinni Hatvanba. Azt is hallottam, hogy az ávósok azt tervezték, másnap éjszaka visszajönnek, és ismét kitelepítenek harmincnégy családot, vita volt arról is, hogy visszavigyenek- e. 85
