Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Csekő nagyapám nyugdíjas mozdonyvezető volt. Rájuk nem vonatkozott a kitelepítési határozat. Mi, az ő házukban laktunk. Nekik azt mondták, hogy nem maradhatnak ők sem a házban, mert nekik a lakást le kell pecsételni. A szegény öregeknek azt mondták, hogy most egyelőre jöjjenek ők is velünk, majd visszajöhetnek, nekik nincs papírjuk. Ezzel aztán sikerült a borzasi kitelepítettek rendjét teljesen felborítani. A létszámellenőrzéskor ugyanis mindig több volt a jelenlevők száma, mint amennyi a nyilvántartásban szerepelt. Hiába volt azonban a nagy kalamajka, haza nem engedték őket, onnan nem volt visszaút. Miközben pakoltunk a teherautóra, nagymama csak azon sopánkodott, hogy mi lesz a kiscsirkékkel, ha bennünket elvisznek. A rendőrök és az ávósok észre sem vették, hogy én összepakoltam őket egy ládába és átvittem a szomszédba. Ott laktak a nagyszüleim testvérei. Nem mertek kijönni, csak az ablakon keresztül kukucskáltak, engem nem mertek beengedni, csak azt mondták, hogy tegyem be a csirkét a vécébe. Mikor visszamentem, a rendőr nem akart beengedni, mert azt hitte, a szomszédokhoz tartozom. Megmondtam neki, hogy én ide tartozom, csak a kiscsirkéket vittem át. Akkor meg rámripakodott: hogy mertem én engedély nélkül elhagyni a lakást. Ezt azért mondom, mert ha akartam volna, meg tudtam volna szökni a kitelepítés elől. Gondoltam is arra, hogy beszököm a kukoricásba és elmenekülök, de aztán letettem róla. Nem akartam anyukámat magára hagyni a nagyszüleimmel meg a húgommal. A Hortobágyon Mi nehéz helyzetben voltunk végig, mert amikor összepakoltunk, a nagyszüleimre nem számítottunk, hiszen azt mondták, ők vissza fognak térni. A teherautóra felraktuk a hízónkat is, amelyet ágydeszkával kerítettünk el. A disznó sok helyet foglalt, emiatt is kevesebb holmit vihettünk magunkkal, mint mások. Fölkapaszkodtunk hát a teherautóra nagyapám, nagyanyám, anyám, én és a kishúgom meg egy katona, kísérőnek. A másik katona a gékocsivezető mellé ült és elindultunk. Egészen pontosan meg tudom mondani, hogy reggel hol álltunk meg. Az anyám öccse Tiszafüreden volt vasutas, én minden nyaramat náluk töltöttem. Amikor megállt velünk a konvoj, kikukucskáltam a ponyván és azonnal tudtam, hogy Tiszafüreden vagyunk. Nagyon közel álltunk meg a keresztanyámékhoz. Könyörögtem is a katonának, hogy engedjen el néhány percre hozzájuk, én visszajövök. A katona persze nem engedett el, de a teherautóról leszállhattam. 84
