Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán

A táborban mozi vetítés nem volt, újság nem járt, könyvek nem voltak. A táborban a fiatalok maguk gondoskodtak a szórakozásról.

Volt közöttünk egy cigány gyerek. Kaposi Pista /Mohács környékről/ őneki volt hegedűje, Linding Ferinek tangóharmónikája. Ezek összeálltak, a fiatalok meg táncoltak nyáron az udvaron, ha volt kedvük.

Más alkalommal, farsang idején álarcos bált is rendeztek. Szórakozási lehetőség nagyon kevés volt. Néha két-három embert bevittek Nádudvarra jutalomból a moziba, vagy vásárolni. Ekkor már rendesebben kerestünk, összegyűjtöttünk egy kis pénzt. Én is tudtam vásárolni ruhaanyagot, hazaküldtem a kislányomnak. Ilyenkor is őrök kisértek be Nádudvarra.

Építettek egy libatelepet. Az épületet vályogból kellett építeni. Nekünk kellett a tizenhat ki Iós vályogokat feladogatni az állásra, meg cipelni kellett a polyvás sarat nagy ládában. Meg kellett fogni a munkát.

A békekölcsönjegyzés alkalmával felszólítottak bennünket, hogy mi is jegyezzünk. A többi asszony általában 200 forintot jegyzett. Én is annyit akartam, de énrólam azt hitték, hogy sok pénzem van, azért azt akarták, hogy többet jegyezzek. Csiszár, a párttitkár megkérdezte:"Magának csak ennyit ér, hogy itt vigyázunk magukra és nem engedjük, hogy kitörjön a háború?"

Ezután a 200 Ft-om elé odaírt egy egyest. Én azt mondtam, jegyzek én többet is, ha lehetővé teszik, hogy többet keressek.

Téli időben nem tudtak olyan munkát biztosítani mindenkinek, amivel keresni lehetett volna. Ilyenkor azokat engedtük dolgozni, akinek ott volt a családja, jobban szükségük volt a keresetre, hogy legalább a kosztját ki tudja fizetni. Emiatt rosszul jártam a nyugdíjazáskor, mert a munka nélkül maradt időt nem számították be.

Dolgoztam másfél éven át egyfolytában a kőművesek mellett Voltam rizsaratáson is. Ez nagyon kellemetlen volt, mert vízben kellett állni és a piócák ránkragadtak. Mégsem hagytuk el magunkat, még énekeltünk is munka közben. Egy kicsit azért is, hogy bosszantsuk a felügyelőket.

Összesen harminckilenc hónapig voltunk kitelepítve, de nem mindig a Borzas-tanyában.

Később átvittek bennünket egy Nádudvarhoz közelebb eső tanyába, Mihályhal- mára.

1953. szeptember 4-én szabadultam. Az uram egy hónappal előbb, augusztus 4-én. Tudatták velünk, hogy Nagy Imre intézkedett a szabadulásunk érdekében. Kiadta a rendeletet, hogy fel kell oszlatni az internáló táborokat. Fokozatosan engedtek haza bennünket, hogy ne legyen tumultus. Bevittek bennünket Nádudvarra, vagont adtak, bepakoltuk amink volt. Azt mondták, mindenkinek oda kell vissza79