Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
menni, ahonnan elhozták. Én is hazajöttem, de a régi lakásomba nem tudtam beköltözni, mert az el volt foglalva. Édesanyámnál húzódtam meg. Később megtudtam a telekkönyvi hivatalban, hogy csak a fél házat államosították. Próbáltam elintézni, hogy visszaköltözhessek a saját tulajdonomba, de a tanács ehhez nem adott semmi segítséget. Próbáltam azt is elintézni, hogy az államosított részt is adják vissza a tulajdonomba.Úgy látszott egy időben, hogy ez sikerül, de azt akarták, hogy fizessük ki azt az istállót, amit közben az udvarra építettek. Ezt nem tudtuk megoldani. Voltam a minisztériumban, voltam a parlamentben, de sehol sem segítettek. Belefáradtam, abbahagytam az erőlködést. Amikor országosan lezárták az államosítások ügyét, akkor kaptunk egy felszólítást, hogy járjunk utána, mert visszaadják a házunkat. Ez valószínűleg becsapás volt. A házunk elfoglalója a tanácselnök volt maga: H.GY. A bútorom egy részét visszakaptam, de olyan megrongált állapotban, hogy használhatatlan volt. A konyhabútoromat egy vezető elvtárs szerezte meg magának, amit elvitt Füzesabonyba. Zekének hívták, Pásztóra való volt. Füzesabonyban betelepedett egy Paprika nevű kulák házába. Elmentem hozzá Füzesabonyba visszakérni a bútort, de elutasított. Bepereltem, ügyvédet is fogadtam, bár ne fogadtam volna! Nem mert az szólni semmit az érdekemben. Jobb lett volna, ha magamat képviseltem volna. Amíg odavoltunk a táborban, az itthoniak annyira meg voltak félemlítve, hogy eszükbe sem jutott a kiszabadításunk érdekében valamit tenni. Én az internálás előtt vallásos voltam a magam módján, de a templombajárásra nem volt időm. A többi internáltról sem tudom, hogy olyan nagyon vallásosak lettek volna. Mind vasutas család volt ott Hatvanból, mind a 36 család. A vasutas férjeket vagy Kistarcsára, vagy Inotára, vagy Tiszalökre vitték, egy részüket pedig a recski bányába. Az én férjemet először Kistarcsára vitték. Ott látogatták meg a rokonok a kislányommal. Látta az apját csíkos rabruhában. Onnan előbb Tiszalökre, majd Inotára vitték. Volt Dunapentelén is. Építette a 21-es, salgótarjáni utat is. A férjem a szabadulása után Ózdra ment a rokonokhoz, akiknél a kislányunk volt. Azok azt mondták neki:"Ne menj Hatvannak még a környékére sem!" így aztán ott keresett munkát. Ózdon helyezkedett el az ércelőkészítőben. 1956-ban hazaköltöztünk Hatvanba. A férjemmel a vasútnál szóba sem álltak, a cukorgyárban helyezkedett el lakatosként. 1957-ben lehetett kérvényezni, hogy vegyék vissza a vasúthoz. Vissza is vették. 1956-ban az édesanyám, özv. Kovács Istvánné bújtatta H. Gy-t, amikor 80
