Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán
dóknak, szemben a szabadokkal. A szabadok voltak a brigádvezetők, akikkel együtt dolgoztunk. Egy idő után el kellett menni dolgozni a baromfitelepre, amely Kónyától nem messze volt, a hortobágyi vasúti megálló közelében. Volt ott egy szabad munkás, akit Katókának hívtak. Először úgy volt, hogy velük együtt fogunk dolgozni, de aztán azt mondták, nem dolgozhatunk együtt a szabadokkal, csak addig, amíg bennünket betanítanak. így kerültem én is be a keltető állomásra. Katika engem megtanított, de azután is dolgozott ott két szabad velem, a Medve lányok. Már nem emlékszem hova valók voltak, valamelyik környékbeli faluba vagy tanyába. Mi nem iparkodtunk velük tárgyalni, mert miért is tárgyaltunk volna. A fizetésünk sem volt rendes, két forintot kaptunk egy napra. Amikor ellenőrzés volt, kiderült, hogy ez is szabálytalan volt. Én például másfél évig nem kaptam egy forintot sem, mert nem kerestem annyit, hogy a két gyereknek meg nekem elég legyen a kosztra. Csak úgy tudtunk megélni, hogy a sógorom Zsákai András küldött minden hónapban százhúsz forintot. A tanári fizetésből neki sem telt, de direkt azért vállalt különórát, hogy nekünk tudj on küldeni. Neki köszönhető, hogy a kisfiam életben maradt, mert kérvényezték, hogy hazahozhassák. A kérvényt a szüleim írták alá. Édesapám jött érte Kónyára. Lacika akkor hároméves volt. Mikor hazahozták, már éppenhogy csak élt. Az édesapám elment Hegedűs doktorért. Elmondta neki, hogy most hozta haza a táborból a kisunokát és nagyon beteg. Az meg megkérdezte:"Honnan?" És úgy rácsapta apukámra az ajtót, hogy alig tudott félreugrani. Internált gyerekhez ő nem megy ki, mondta a doktor. Akkor elment apukám az idős Zeke főorvoshoz, az kiment, az megvizsgálta, meggyógyította és azt mondta:"Az utolsó percben hozták haza." Egypár nap múlva elaludt volna, annyira le volt gyengülve a szervezete. Szerencsére föltáplálták idehaza. Rettenetesen sovány volt, csak nagyon sokára jött helyre. Ott Kónyán nem tudtam rendesen táplálni. Tejet nem kaptunk. Rántott leves, fekete kávé, ez volt leggyakrabban. Nem sokkal ezután édesapám tüdőbajt kapott. Anyukám elment Andráshoz, megmondta neki, hogy apukám tüdőbajos lett, nem meri ott tartani Lackót és elvitte magukhoz. Az uram előbb szabadult, mint mi, ő már 1953 áprilisában hazajött. Az utcabeliek köszöntek neki: "Jó napot, Zsákai úr." Lackó ezt hallotta és ő is úgy köszönt neki "Jó napot Zsákai úr." Este, amikor mentek haza, odasúgta neki:"Ugye igazi édesapa vagy? Nem csapsz be?" Azt, hogy elvittek bennünket, hogy tönkretettek, hogy soha életünkben nem 123
