Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán
tudtunk helyrejönni, én mindent megbocsátok, de egyet nem: amikor egy este Pirinké azt mondta, nagyon éhes, én nem tudtam neki enni adni semmit. Azt mondta: Dobjál a kútba, anyukám és ugorj utánam, nem fogok sími!" Ezt nem bocsátom meg soha. Miután Lackót hazavitték, ketten maradtunk. Valamivel könnyebbedett a helyzetünk, de még akkor is előfordult, hogy este, amikor hazajöttem a munkából, Pirinké sírva jött elém:"Anyu! Megettem az anyu babfőzelékét!" Vigasztaltam, hogy nem baj. Csak magamban mondtam: "Csak azt nem tudom, hogy holnap hogyan fogok dolgozni." Az első karácsonyt még a birkahodályban töltöttük. Karácsony után barakkba költöztünk át. Ott emeletes ágyak lettek. A barakk fából készült, de télen sem kellett benne tüzelni, mert annyian voltunk. A karácsony ugyanolyan nap volt, mint a többi. Az otthoniak csomagot küldtek volna karácsonyra, de olyan pechesek voltunk, hogy nem kaptuk meg, mert Magyarországon van egy Kánya nevű község. A posta oda vitte a mi, Kónyára címzett csomagjainkat. Pirinkó rettenetesen sírt. Volt ott egy ismerősünk, az annyira megsajnálta, hogy azt mondta nekem: van őneki egy csomagja, ideadja nekem, mondjam Pirinkónak, hogy mi kaptunk csomagot Pirinkó azonban észrevette és nem fogadta el, mert ez nem a miénk volt. Az elirányított karácsonyi csomagot sohasem kaptuk meg. Csomagot egyébként küldtek édesany ámék is, a sógomőmék is időnként, de abban az időben nekik se nagyon volt mit küldeni. Időnként látogatót fogadhattunk. Eljöttek a rokonok, de a szálláshelyre nem jöhettek be. Először egy erdőszélén találkozhattunk a látogatóinkkal, később máshol, de szintén a szabadban. Nem túl gyakran jöttek látogatni. Levelet, azt jobban írhattak. Igaz, azt is cenzúrázták. Volt a kónyai vasútállomáson egy Posta nevű ember, aki a feleségével lakott ott. Ezek csodálatosan viselkedtek. Ha valakihez jött látogató és csomagot hozott, azok az életük kockáztatásával is bejuttatták a táborba, olyan emberek voltak. Bámultam őket, nagyon rendes emberek voltak. Mikor a baromfi telepre kerültem, a keltető állomásra, több hatvani asszonnyal együtt dolgoztam ott. Amikor arTa került a sor, hogy lecsökkent az állomány, akkor fölmondták két dolgozónak. Nekem adták ide a felmondó levelet azzal, hogy adjam oda a táborparancsnoknak. A levélben az állt, hogy a megnevezett két dolgozóra a továbbiakban nincs szükség a keltető állomáson. Az egyiknek öt gyermeke volt, a másiknak négy. Amikor ezt megtudtam, bementem a telepvezetőhöz és könyörögtem, hogy ezeknek ne mondjon fel, inkább engem küldjön el. "Jól van, mondta, ha maga úgy akarja, menjen. Tudja, hova fog menni holnap 124
