Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán

Akkor a tábor összes ultraseptylét összeszedték és adták be nekem. A vizes ruhát két óránként cserélték rajtam. Négy nap múlva, amikor kinyitottam a szemem Pirinkó azt mondta, Anyukám, ha meg tetszik halni engem hazavisznek?! Én mondtam, hogy "haza". Azt mondta:"de jó lesz". Iskola Kónyán Állandóan dolgoznunk kellett. Se éjjelünk, se nappalunk. A két gyerek, az otthon volt. Volt ott egy Balmaz/-újváros/-hoz tartozó iskola. Először megengedték Pirinkónak, hogy abba a tanyasi iskolába járjon. Ez tetszett is Pirinkónak, mert érdekes volt ahogyan az ottani gyerekek beszéltek. Később azonban megtiltották, hogy odajárjon. Akkortól egy gimnáziumot végzett fiatalember tanította őket úgy, ahogy tudta. Pirinkó így végezte el a három osztályt. Szökés, zaklatás Egyik alkalommal - ezt soha nem felejtem el - létszámellenőrzést tartottak, mint minden nap. Ilyenkor ötös sorba kellett állni, hogy könnyebben meg lehessen számolni bennünket. Azt kérdezte a rendőr tőlünk, hogy ki volt Balmazon. Amíg nem jelentkezik az illető, addig mindig itt kell állni. Petőcz Gusztávné, a MÁV fűtőház főnökének a felesége, amikor már ott álltunk éjjel vagy négy óra hosszat, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy kiállt és azt mondta, ő volt. No, a rendőr jó alaposan fenékberúgta, mondván, hogy nem ő volt. Mert nagyon jól tudták ők, hogy ki volt, csak ezzel szekáltak bennünket. Mi nem tudtuk, ki szökött ki Balmazújvárosra, de gondolom, hogy a dunántúliak közül valaki, mert azok nagyon dörzsöltek voltak. Mi szegények voltunk, de azok között voltak nagyon gazdagok is. Az egyik olyan nagy gazdálkodó volt, hogy hatalmas nagy erdőbirtoka volt. Az erdőnek az egyik szélén termelték ki a fákat, a másik részén földolgozták, a harmadik részen már bútorbolt volt. A mostani kanizsai bútorgyár azé volt, a Tamaskóéké. Egy reggel a balmaziak odaszóltak nekünk: "Sírhatnak!" Mi meg voltunk döbben­ve és kérdeztük, miért kell nekünk sírni. "Azért, mert az őrsparancsnok főbe lőtte magát. "A rendőrőrs parancsnoka. Mi a rendőröknek nem tudtuk a nevét. A parancsnokot is csak úgy emlegettük: "A szentséges bajtárs", mert mindig szentségeit. Internáltak és szabadok Mi internáltaknak, deportáltaknak neveztük magunkat, de leginkább nem szaba­122

Next

/
Oldalképek
Tartalom