Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán
Ezután mondták a kocsisnak, hogy vigyen engem vissza a táborba. Ott, ahol a gyerekeket elhagytam, ott vártak. /Elcsuklik a hangja./ Amikor meghallották a kocsi zörgését, mind a kettő ott ugrált:- Anyuci! Te vagy? Mondtam a kocsisnak:- Gyorsan álljon meg, mert itt vannak a gyermekeim.- De én beviszem a tanyába, mert az az utasítás.- Ne vigyen be, leszállók, mert itt vannak a gyerekeim. Azt nem lehet elmondani, mennyire megörültünk egymásnak. Sírtunk mind a hárman. Aztán kérdeztek:- Anyuci! Hol voltál? Mit kérdeztek? Mit mondtál?- Nem mondták, hogy mehetünk haza?- Lehet, hogy hazamehetünk, de erről ott nem volt szó. Gondolom, hogy ezirányba folyt a kérdezgetés. Ez volt 1953-ban, vagy július végén, vagy augusztus elején. Nem sokkal a szabadulásunk előtt. Azt tudom, hogy nagyon jó idő volt. Az 1953-as aratás Cseke Sándor dunántúli ember volt. Följött két, három emberrel és akkor közécsapott a lovaknak. Mondta neki a táborparancsnok:- Állj meg! Hová mész?- Mindjárt jövök, csak az aratóknak sör kell. Amikor megtudtuk, hogy szabadulunk, már nem volt az, hogy "szót fogadni!" Elmentek Balmazra, hoztak két hordó sört, és aztán mentek aratni. Arattak, ittak egy kicsit, arattak. így telt el az aratás. Mondták nekem:- Látod Juci! így kell aratni. Ez volt az 1953-as aratás. Szabadulás Nem egyszerre engedtek szabadon bennünket. Voltak olyanok, akk már az aratás első napjaiban meg tudtak szabadulni. Aztán megint tíz, aztán megint húsz. Mi, a többiek, már nagyon idegesek voltunk. Tízszer vagy tizenötször behívtak a gazdasági épületbe, írjak alá három évet, hogy ott maradok szabad dolgozóként. Kapok disznót, csirkét, libát.- Nem írok semmit! Hagyjanak békét - mondtam. Vagy három négy este is felhívtak. Nem egyszer, többször. Mondtam nekik, hogy fölöslegesen hívogatnak, úgy sem maradok. Miért maradnék itt, amikor mehetek a városba? 116
