Németi Gábor: Dolgozatok Hatvan múltjából: Hatvan lakói a honfoglalás előtt - Hatvani Füzetek, Új folyam 1. (Hatvan, 1996)
érdemes lenne tervszerű ásatásokat folytatni, mert minden bizonnyal figyelemreméltó eredményeket hoznának. Nem különben szükség lenne arra, hogy az eddigi ásatások során és szórványosan előkerült leleteket szakszerűen feldolgoznák hozzáértő szakemberek. A rómaiak A rómaiak a Kárpát- medencében két tartománnyal növelték a birodalmuk területét: a Dunántúlon Pannóniával, Erdélyben pedig Dáciával. Pannónia azonban nem korlátozódott a Dunántúlra, hanem magába foglalta még a Dráva-Száva közét és a mai Ausztria egy részét. A birodalom határát alkotó Dunától keletre különböző germán és szarmata törzsek laktak, amelyek néhány évtizedes békés állapottól eltekintve, állandóan harcban álltak a rómaiakkal. Ezért voltak kénytelenek kiépíteni egy határvédő erődvonalat: a limest. A békés időszakokban kereskedelmi kapcsolat alakult ki a rómaiak és az előbbiekben említett úgynevezett barbár népek között. A római iparosok termékeit szívesen megvásárolták a kelta, szarmata, kvád, vandál előkelők és a római kereskedők is megtalálták a számításaikat, mert megfelelő ellenértéket kaptak áruikért. Igyekeztek is megnyerni a barbár törzsek vezetőinek jóindulatát, hogy minél zavartalanabbá felkereshessék áruikkal a barbárok területeit, illetve, hogy megengedhessék nekik az áthaladást a távolabbi vidékek felé. A jó kapcsolat nemcsak a kereskedőknek állt érdekében, hanem a diplomatáknak, sőt a katonaságnak is. A barbárok földjén azonban sohasem érezhették magukat teljes biztonságban az átutazó római kereskedők, diplomaták, ezért törekedtek támaszpontok létesítésére, ahol római katonák vigyáztak biztonságukra. Kezdetben leginkább csak a Duna közelében építettek ilyen támaszpontokat, mintegy hídfőállásként, később távolabb is próbálkoztak, így kerülhetett sor arra, hogy egy római őrállomást létesítsenek a Zagyva közelében, Hatvan határában, a mai Nagygombos szélén. Ezek az erődépítési munkák annyira felingerelték a kvádokat és a szarmatákat, hogy azok támadást intéztek a rómaiak ellen. A barbárok támadásának visszaverése igen nagy erőfeszítéseket igényelt. Demkó Géza hatvani ügyvéd 1875-ben Hatvan-Gombospusztáról (akkor így nevezték Nagygombost) három késő római bélyegestéglát küldött be a Magyar Nemzeti Múzeumba, s ettől kezdve a régészek Hatvant mint római lelőhelyet tartották számon. Csaknem száz évvel később, Soproni Sándor és Patay Pál 1966-ban, nem kis nehézség árán felkutatta a római téglák lelőhelyét, amit a Strázsahegy északkeleti lábánál, a Lőrinci felé vezető országúitól mintegy 150 méterre keletre, a nagyié gombosi katonai laktanya kerítésének közelében találtak meg. Itt ugyanis a felszínen 20x20 méteres területen igen sok római tetőfedőcserép töredék és kiszántott kődarab volt látható. A két régész kérésére a Bajza gimnázium honismereti szakkörének tagjai vállalkoztak 1967-ben az ásatási munkára, amelynek eredményeként a régészek megállapították a romterület kiterjedését, rendeltetését és korát. Kiderült, hogy egy négyszögletes római őrtorony csaknem teljesen elpusztult maradványai rejtőztek a felszín alatt néhány centiméterre. A tornyot eredetileg kőből épült kerítésfel vette körül. A következő évben Soproni Sándor, Patay Pál és Garami Éva régészek irányításával a diákok folytatták és befejezték a feltárást. Sikerült felderíteni, hogy az őrtorony mintegy 10x10 méter alaprajzú építmény volt, amelynek falai 65 centiméter vastagságúak voltak. A torony falaitól két méterre négy oldalról kerítésfal húzódott. A fő épületnek csak a kötőanyag nélküli alapozása maradt meg. A kerítésfal három oldalon teljesen elpusztult, egykori vonalát csak a talaj elszíneződéséből lehetett megállapítani. Az ásatás során cserépedény töredékek kerültek elő a korábbi időkből és a késő római korból. Találtak továbbá 12 bélyegestégla töredéket. A bélyegek felirattöredékeit kiegészítve meg lehetett állapítani, hogy mely római katonai alakulatok gyártották a téglákat, illetve, hogy mely korban épülhetett az őrtorony. A megtalált sok habarcstörmelékből következtetni lehetett arra, hogy a felmenő falak habarcsba rakott kőfalak lehettek. A második feltárás folyamán arra is fény derült, hogy az őrtorony nem egyetlen épülete volt az őrállomásnak, hanem attól 58 méterre volt egy másik római kőépület is, amelynek 22 méter volt a hossza, a szélessége pedig 9 méter. Ez az épület két helyiségre tagolódott. Mellékletként itt is csak kerámia és 10 bélyegestégla töredéke került elő. A régészek feltételezték, hogy az őrállomás védelmi rendszeréhez védőárok is hozzátartozott. Ennek nyomait sikerült megtalálni az őrtorony kerítésfalától 23 méterre. Az ároknak csak egy részét tárták fel, de joggal feltételezték, hogy az körülvette az őrtornyot és a hozzá tartozó másik épületet, tehát az egész őrállomást. Az ásatás eredményeiből egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy a romok egy előretolt római katonai őrállomás maradványai. Az őrtornyot és a hozzátartozó másik épületet a 370-es években, Valentinianus császár korában építették. Az egyik épület vitathatatlanul katonai őrtorony, a másik valószínűleg az itt szolgálatot teljesítő katonák lakóépülete volt. A két épület befogadóképessége alapján 20-30 tagja volt az őrszemélyzetnek. A római katonák jelentős része a meghódított tartományok őslakóiból került ki, akik 20-30 évi szolgálat után kaptak leszerelési engedély, polgárjogot és 17
