Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, írók
GONDY ÉS ECEY amely a néhány napnál több időt itt töltő idegenek mindegyikében lejátszódott. Ez írás szerint a Kossuth szobor felállítása Debrecennek ugyan becsületbeli kötelessége lenne, mert „szeretjük Debrecent a kultúra és hazaszeretet erős várának nevezni, s már régi idő óta nem látunk egy jelenséget sem, hogy ezt a szép címet valóban megérdemli. Közöny, szűkkeblűség, üzleti szellem kezdik jellemezni úgy a hivatalos Debrecent, mint a debreceni társadalmat..." 4 ' 2 A Pestről érkezett Farkas Mihály pedig pontosan lefesti ennek a folyamatnak az állomásait - és nyilvánvalóvá teszi, hogy a város önképének reklámja menynyire hatásos volt az egész országban: „Régen, mikor még a főváros poros aszfaltját tapostam, gyakran volt alkalmam hallani felsőbb irodalmi körökben, hogy Debrecennek, a legmagyarabb városnak sajtója a legszomorúbb viszonyok között teng. Őszintén szólva nem adtam hitelt a kedvezőtlen véleménynek, mert előttem szinte lehetetlennek látszott, hogy egy oly város, mint Debrecen, amelynek polgárai büszkén vallják magukat önzetlen, igaz hazafiaknak, kik a régi tradíciókhoz híven, lelkesedéssel harcolnak az ország jólétéért, függetlenségéért, a közművelődésért, a civilizáció előrehaladásáért, és saját társadalmi életük élénkítéséért - ne pártolná a sajtót. A sors ide vetett, és 9 hónapi ittlétem után, szomorúan bár, de be kell vallanom azt az elvitázhatatlan tényt, hogy a debreceni közönség a sajtót, és annak (...) munkásait negligálja. (...) Itt Debrecenben, hol a szabadság szent eszméjéért annyiszor festette pirosra a földet a honfivér, igyekeznek elnyomni a sajtót, amely szent eszmékért és a jövendő nemzedékek boldogságáért küzd. Minden alkalmat felhasználnak, hogy azt minél alacsonyabb fokra süllyesszék, s korlátozzák hatalmát. De nemcsak a sajtót, hanem annak buzgó, nemes érzésű munkásait, kiknek a szívében dicső lelkesedés lángja lobog, igyekeznek megszorítani, s minden alkalmat megragadnak, hogy apróbb csípésekkel, szúrásokkal megsebezzék őket (...) Számtalan ellenségük van, mert leleplezik a bűnöket és a haladás felé terelik a társadalmat..." 4 " A világlátott, tapasztalt Gondy Károly számára minden bizonnyal hamar nyilvánvaló lett ez a szellemi és társadalmi üresség és tespedés és borongás, illetve az ezzel való szélmalomharc reménytelensége. Mi volt hát olyan vonzó számára ebben a mesterségben? Talán éppen ez a kihívás vonzotta? A válasz egyik felét Farkas Mihály cikkében is olvashatjuk: motivációnak elég volt a jobbítás szándéka és a nemes ügyért való harctudatának lelkesedése. Külön fényt kapott ez a harc a függetlenségi sajtóban, amely az újságot az eszme győzelemre vitelének harcmezejeként és az írás mesterségét a haza függetlenségéért vívott küzdelem immár egyetlen lehetséges eszközeként tételezte. „A magyar újságírónak, kivált annak, aki negyvennyolcas párti, nehéz a sorsa: csupán a lelkiismeretes kötelességteljesítés boldog tudata az övé. Az, hogy megtett a köz érdekében minAl