Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, művészek

beszelni, saját gyermekét sem tudja megszólítani. Az elszenvedett láz megfoszt minden értelemtől, nem érezzük saját énünket... E csoda tájak benyomása alatt ily betegen érkeztem haza, boldog voltam házamban, és sírok, most, midőn már teljes öntudatnál nem szenvedek. Újra írok, olvasok, sőt, mint kritikus festők kiállításán állok, igen, tudok írni, mit a nemzeti múzeumban teljesen elfelejtettem." - lelkesedik, majd egy hirtelen váltással Bosznay tájképeit veszi elő, és kéri rajtuk számon Marko erényeit. „De hogy tegyem most Markó tájait Bosznay István tájrészletei mellé, midőn amabban fákat, törzzsel, ágakkal, levelekkel és néppel betöltve látok?! Az új nemzedék váljon mit akar? - Nem kell részletezni, csak a hangulat meg legyen, és a kép készen van. Hát ha a tornyot méhkasnak vagy a sziklát cigánysátornak nézem, ki mondja meg azt nekem, hogy: nem az? Vagy a tölgyfát ősszel csupán a sárga leveléről ismerjem fel? Hát nincsen minden fának fiziognomiája, melyet majd télen is fel kell ismerni? Ez hiányzik a nagyerdei részletben..."

396 Az igazságtalan összehasonlítás mellett az sem mindegy azonban, hogy hol és mikor mondja ezeket Gondy. A századvégen Markó Károlyt állítani példának bárki elé, még ha az illető csak rajztanár is, meglehetősen anakronisztikus - mégis, Gondy Károly gondolkodása pontosan megfeleltethető azzal, amivel kortársát, kedves művészét, Molnár József festőt jellemzi monográfusa: „Akik egy kor szellemét, oly mértékben, mint Molnár, magukévá teszik, azok nem változhatnak. AzokGONDY ÉS ECEY nak hinniük kell a múltban. Ellenkező esetben egy egész kor hitele és saját hitük is semmivé válna. (...) Molnár nem volt evolúciós ember, ő még mindig a XIX. század közepe ideális álláspontjának képviselője maradt, és nem tudta az ő naiv, egyszerű lelkével megérteni, hogy mindez meg is változhat."

397 Gondy Károly művészetszemlélete barátjához hasonlóan, megmaradt a XIX. század harmadik negyedének romantikus szemléleténél, annál, amelyben felnőtt, s amely szervesen nőtt ki a kor magyar közéletének hangulatából, de amely szemlélet ekkor, a századvégen már a magyar megkésettségben is túlhaladottnak tűnik. A romantika eszmerendszere határozta meg viszonyát minden műalkotáshoz, ezen edződött a lelke és a szeme, olyannyira, hogy meg sem látta azt a művet, amelyen a keresett jegyeket nem találta fel, nem volt hozzá szeme, hogy a modernizmus jegyeit értelmezze: az ezen a tárlaton már kiállító Vaszaryt például figyelmére se méltatja. Bármely zenemű vagy képzőművészeti alkotás - vagy akár ezek előadói, alkotói - csak ennek a belérögződött értékrendszernek a tükrében jelent meg előtte, ezen a kódrendszeren keresztül értelmeződött - de ha így nem volt olvasható, elvetette, nem próbálkozott a megfejtéssel; ellenkezőleg: értéktelennek, értelmetlennek nyilvánította. Gondynak teljesnek mondható gyűjteménye volt a negyvenes-hetvenes évek budapesti képkiállításainak műtárgy jegyzékei bői - ezekkel összevetve e