Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, művészek
124 GONDY ÉS ECEY értelmét: a cikkek éppen azért ilyen kimerítőek, mert szerzőjük nem tud ellenállni a lehetőségnek, hogy szakértelmét bizonyíthatja - főleg, ha tudjuk, hogy sorozata jóval a zárás után jelent meg: legalább tíz napig tartott, amíg fényképészünk jegyzeteit feldolgozta. A műkritikák írásában Gondy azt a lehetőséget látta meg, hogy ő, mint elismerten „oly egyén, ki aprólékosságokig ösmerős a szép művészetek titkaiban", 395 végre a saját „szakterületén" mozoghat, amelyen biztosan és tévedhetetlenül igazodik el. A cikkek tökéletes aránytalanságának érzetét a teljes társadalmi érdeklődés hiánya mellett csak növeli, ha belegondolunk: a kiállítás kevés látogatója nyilván nem a cívis rétegből került ki, nem abból tehát, amelyet Gondy és lapja olvasóközönségének tekintett. Aki ott volt, annak nem volt szüksége Gondy Károly művészettörténeti eligazítására, s aki vásárolt, az a maga feje után döntött: nyilván a „pretium affectiones" alapján. Az írások egyetlen célja, hogy szerzőjüknek helyet biztosítsanak ott, ahová saját megítélése, származása, neveltetése révén tartoznia adatott volna: Debrecen intelligenciája között. írásai ugyanakkor közvetítenek egy ízlést, egy szemléletmódot: elmondják, mit várt el fényképészünk egy festménytől, minek kellett megfelelnie, mit teljesítenie ahhoz, hogy a szemlélő lelkét elragadja: hogy műalkotásnak legyen nevezhető. Gondy ezt az ízlésvilágot, saját mércéjét, értékküszöbét tartja az egyetlen lehetEnteriőr a műteremben. A csendélet bizonyára Gondy Károly festménygyűjteményének darabja, a másik saját felvételének extra méretű nagyítása, 1880-as évek, albumin, vizit séges létezőnek, érvényesnek, s ezt kéri számon valamennyi elemzett képen. Hogy miben áll ez, azt már recenziójának bevezetőjében lefekteti, amikor - meglehetősen igazságtalanul - pesti múzeumi élményeit állítja példának a leginkább rajztanárok műveit felsorakoztató tárlat elé. „Most szeptember hó közepén jártam be Budapest valamennyi múzeumát. Utoljára a nemzeti múzeum képtára azon termétől vettem búcsút, hol Markónak 24 olasz táj- és Ligetinek egy pár keleti arcképe van felállítva. - Vannak betegségek, melyek elszenvedése után az embernek újra meg kell tanulnia írni, olvasni, gondolkodni,
