Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Mi, művészek
„Debrecen végre elfoglalhatja a magyar városok között a helyet, mely méltán megilleti. Ragadja meg Debrecen polgársága szívvel-lélekkel az alkalmat annak bizonyítására, hogy intelligenciája áll azon a fokon, a mint azt a haladó kor a mindig vezető Debrecentől megkívánja." Sipos Bélával ellentétben, akinek nem sok kellett, hogy elvesse a sulykot, kollégája, Kemény Emil iróniájában is sokkal lényeglátóbb: „valami csodálatosan különösnek tűnt fel, hogy Debrecenben, a szalonna és kolbász hazájában, a cívisek ősfészkében, egy képtárlat nyílik meg. Egy képtárlat, mely feltételezi, hogy ebben a városban műértő, intelligens közönség lakik, képtárlat, mely apellál a közönség méltánylására, de némi részben áldozatkészségére is."™ 1 ' Amint az sajnos várható volt, Kemény Emilnek lett igaza: a megnyitón 400 emberrel zsúfolásig telt termet a hét folyamán igen gyéren látogatta a debreceni publikum, olyannyira, hogy a végső szégyen elkerülése érdekében (vagyis, hogy lemaradunk Váradtól) a hátralévő napokra a város jónak látta a kiállítás termeiben, a deficittel is számolva, ingyen hurkaestélyek rendezését. 390 Egy hét alatt így a kiállításnak 1100 látogatója volt, de képet csak 380 forint értékben adtak el, s a vásárlók ugyanazok voltak, akik ilyenkor mindig: Sesztináék, Csanak, Kaszanyitzky, Kardos: a város régi kereskedői, meg néhány nagyobb intézmény, a Takarékpénztár, a Casino. A kisorsoltakkal együtt összesen 25 kép talált gazdára (csaknem ugyanannyi, mint tizenhét évvel azelőtt és öt és GONDY ÉS ECEY tíz év múlva, miután a vásárlók körében sincs különbség). A város nem cáfolt rá a várakozásokra, s az újságíró keserű kérdését: hogy „vájjon a városnak 3-4000 korona adót fizető virilistái és bankigazgatói még mindig nem érkeztek haza nyaralásukból?" 391 - a korábbi értetlenség fogadta volna. Maga Gondy Károly azonban nem - ismét nem - vásárolt képet a kiállításon, s nem tudjuk, hogy hol és mikor szerezte be képgyűjteményének többi darabját sem, pedig az elég terjedelmes lehetett, ha - saját elbeszélése szerint - feljelenthetik az adóhatóságnál miatta, hogy „minden jövedelmét képekben a falra akasztja". 392 Ennek a gyűjteménynek a darabjai voltak kifüggesztve a műterem várótermében is, „szép olajfestmények hazai művészektől"; s a fényképész állítása szerint egy ízben a Nemzeti Múzeum számára is ajándékozott volna két Veronese-másolatot („én 40 írtért vettem, s tőlem 400 forintért kérték privatim"), ha be tudott volna jutni Pulszkyhoz, aki azonban nem fogadta. 393 Ha a fent lefestett körülményeket figyelembe vesszük, még különösebbnek tűnik fel Gondy Károly gesztusa, mellyel jónak látta ezt az érdektelenségbe fulladt kiállítást hosszadalmas, négyrészes, részletes cikkben bírálni a képek egyenkénti elemzésével - tekintet nélkül a társadalmi befogadásra, egyedül esztétikai szempontokat tartva szem előtt. 394 A látszat legalábbis ez. A cél azonban éppen a légüres tér miatt nyeri el valódi
