Várhelyi Ilona: Bibliával Munkácsy Krisztus-trilógiája előtt (Debrecen, 2009)

Jézust megalázzák és kigúnyolják

A mi helyünk Mindhárom nagy festményről elmondhatjuk, de talán az Ecce Homonál a legszembetűnőbb az, hogy Munkácsy a kompozíció által a képek szemlélőjét is bevonja a történetbe. Bár egy lépcső és egy lánc-kordon elválasztja egymástól a múlt és jelen szereplőit, de a jelenet beállítása megnyílik a néző felé, és állásfoglalásra készteti a szemlélőt. Nemcsak a kép jelrendszerében, hanem minden kor emberében is felmerül a kérdés: mi közöm ehhez a történethez? Hol vagyok én? Kihez tartozom? A Valami hasonlót vett észre fiatal újságíró James Joyce is, amikor az Ecce Homo írországi bemutatójáról írt tudósításában arról beszél, hogy egy varázsütésre megelevenedhetne a kép, A „Az ember tökéletesen el tudná képzelni, hogy ezek a férfiak és nők hús-vér emberek, akiket a varázsló, kezének egyetlen intésével néma önkívületbe bűvölt. Ennélfogva a kép elsősorban dráma, nem pedig hibátlan formák parádéja, vagy vászonra vetett lélektan. Drámán a szenvedélyek kölcsönhatását értem; a dráma: küzdelem, fejlődés, mozgás... Az egész képet csodálatos, mély, néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. A kép oly félelmetes valószerűséggel tárja fel a mindkét nemre jellemző és minden fokon megmutatkozó, démoni karnevállá korbácsolt, felcsigázott aljas emberi indulatokat, hogy jellemzésére minden szó kevés. Ily meszsze kell mennünk a dicsérettel, ám mindezen keresztül is nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen, megrázóan emberi. Csak az tud ilyen képet festeni, aki ízig-vérig ismeri az embereket." James Joyce: Ecce Homo. Királyi Irlandi Akadémia 1899.