Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 15. A nagysárréti juhászat
A nagy sárréti juhászat A régi Nagysárrét hatalmas mocsárvilága, valamint tóságai, kanyargós medrű, egymásba szakadó és széles árterű erei s árvízjárta kövér legelői a szegény ember halász-pákász mesterségének meg az állattenyésztésnek kedveztek csak. A gazdaember vagyona jószágállományában volt. A vízszabályozás után azonban az eke, amely eladdig csak az ártéri szigeteket és az erek kanyarulataiban levő magasabb fekvésű, széles hátakat szántotta, hatalmába vette a vizek birodalmát és a legelőket is. Az ősfoglalkozásoknak maholnap még az emléke is feledésbe merül. A hajdani nagy legelők falvak köré zsugorodott maradványain kevésszámú jószág unatkozik. A mostani pásztorok elődei: a szilajcsikósok, gulyások, kondások hagyományából, mesterségük fogásaiból semmit sem őriztek meg. A földművelő munkából szegődtek el, s többnyire rövid pár esztendeig viselik a pásztori tisztséget, azután odahagyják. Némelyik egyszer csikós, másszor csürhés. Egyedül a juhászat az, amely a mai szegényes állapotában is tart még valamelyes kapcsolatot a múltjával. 1. Községeink régi iratai, a gazdacsaládok hagyománya meg az öreg juhászok emlékezete szerint a sárréti juhászainak szép múltja van. Virágkorából maradtak fenn némely határrész neveink, mint Bajomban: Juhász-sziget, Juhász-fenék, Juholdal-laponyag, Bácsó-lapos; Bárándon: Bacsó, Bacsó-zug és magának a községnek a neve. Több községünk határán volt ezelőtt Juhász-zug és Hodály-zug helynév. A protokollumok juhász-szegődtetések bejegyzéseit őrizték meg s gazdák és juhászaik ügyes-bajos dolgairól, juhászlegények virtusságairól beszélnek. A juhtenyésztésben Biharnagybajom - a Sárrét „fővárosa" - vezetett, utána jött Sárrétudvari, Báránd, Sáp; a többi helységek: Szerep, Nagyrábé, Bihartorda, Dancsháza, Bakonszeg már jóval hátrább maradtak. A bajomi Bartha, Jeney, Gazda, Nemes, Sólyom, Szabó, Szalay, Szűcs, Vargha, Várady, Vesszős; a sápi: Bagossy, Csapó, Desseő, Geszti, Gyöngyössy, Haranghy, Hunyady, Ispán, Katona, Onody, Széles, Veress-családok 1000-1500 juhot tartottak, számadójuk, fejős juhászuk, több bojtárjuk volt. Vagy kilencven esztendővel ezelőtt Udvariban 15 nyáj volt 800 meg 1000 darab juhval. Odavaló juhász Víg Sámuel (18321924) 1500 darabból álló nyájnak volt a számadója, Molnár Károly pedig 2000 darabnak. Ilyen nagy nyájakat őriztek régen a bárándi Berde juhászok is. A régi juhászok örökösen barangoltak a nyájaikkal. Nem csupán községük földjét járták be, hanem a szomszédos határokra is átmentek. Sőt még a Hortobágyra is eljártak legeltetni. Tehették ezt, mert a Hortobágy-pusztán a múlt század elején még nem kellett fubért fizetni, a pásztorok szabadon járathatták rajta állataikat. A vízszabályozások után egészen az 1900as évek elején bekövetkezett tagosításokig, a térhódító földművelés mellett is kedvezett a pásztorkodásnak a Szent Mihály-napi határ szab adítás. Ekkorra mindenkinek be kellett takarítani terményét a földjéről, mert a gulyák, nyájak számára szabaddá tették a határt. A háromfordulós művelési rendszer lévén gyakorlatban, az eke alatt lévő földek egyharmada (az ugar) szintén a legelőt nagyobbította. A nyájakat még így is többször elváltották már ez időben a szomszédos Békésbe, Hajdúságba és a Kunságba. Szent Mihálykor több bojtárt fogadtak fel a nyájhoz s a juhász elköszönt a falutól. Két szamara volt; az egyik vitte a gúnyát, a másik pedig a két juhbőrből összevarrott tömlőt telve eleséggel, a vizes csobánt, szolgafát, bográcsot. Ahol deleltek vagy megháltak, főzött a juhász. Ittenkörül minden helység határán volt ezelőtt nádas, ha feljött a csúnya idő, a juhász beterelte a nyáját valamelyik zugba és ott nem érte a vihar. Addig oda kóborolt némelyik, hogy a juh haza hozta a havat a hátán.
