Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 15. A nagysárréti juhászat
A nyájak a rétben teleltek. Volt olyan nyáj is, amelyik állandóan ott élt. Ezt inkább szaporítás céljából tartották, meg a húsáért, gyapjáért. Fejni sem fejték, legfeljebb a juhász fejt néhány juhot a maga szükségletére. A telelő juhoknak kétöles nádból kör alakú kosárkarámot húztak, hagyván rajta mintegy kétméternyi széles bejáratot. A juhok éjszakára az erősen befelé hajló vastag nádfal alá húzódtak, ahol találtak némi enyhöt. A bejáratot egy odatámasztható vesszőfonattal el lehetett zárni s ily módon a farkasok támadása ellen is jobban védve voltak. A bejárattal szemben állott a juhászok nádból ültetett kerek kunyhója. Középen égett a tűz, a füst pedig a csúcson vágott füstlyukon szállt el. Hogy a kunyhó tüzet ne fogjon, belől vastagon betapasztották. A tűz mellett zsombékokon ültek, vagy pedig a fal körül nádkévékből és gúnyából vetett fekvőhelyen heverészgettek. Benn főztek, szolgafára vagy a csúcsból lelógó kötélre akasztott bográcsban. A farkasok távoltartása végett a kunyhó és a karám között egész éjszaka lobogott a nagy nádtűz. Ennél melegedett a soros bojtár, aki kinn strázsált a hideg éjszakában. 1870 körül, amikor Bajomban a lecsapolt rét földjéből már kiosztották volt a nemesi telkek után járó ún. nemesföldet, azok a gazdák, akik ebből kaptak, itt teleltették nyájukat. Szalmából hatalmas kör alakú gerágyát raktak neki, ami jobb volt a nádfalnál, mert a juh belebújhatott; kihúzgálta a tövét, és vackot csinált magának. Legelőül az augusztusban vetett repce szolgált, amely télire már arasznyira nőtt s a juhok a térdig érő hó alól is kikaparták. Az edzett magyarjuh így, a szabad ég alatt is kihúzta a telet. Egy bajomi öreg kospásztor beszélte, hogy egyszer az ő apja nyájából őszi számadáskor hat juh hiányzott a tavasszal már bárányaikkal együtt találta meg őket a Mákos nagy vízzel körülvett egyik szárazulatán. A nádés gyékénytörmelék közt az embermagasságnyi gazban átteleltek. Viszont szigorúbb télen, amikor gyakori hóviharok jártak, a csontfagyasztó hideg ellen mit sem ért a karám fala s egyegy nyájból száz meg száz juhot vett meg az idő. Az ilyen károk utóbb arra bírták a gazdákat, hogy nádból hodályt építsenek. Volt olyan hodály is, amelynek falát zsombékból rakták. A teleltető juhászok legnagyobb ellenségei a nádifarkasok voltak. Sok pocséklást vittek véghez a nyájban, a legnagyobb vigyázat ellenére is. A régi juhász-históriák fele a velük vívott harcról szól. Éjszakánként a juhászok nagy bundáikban meg-megkerülték a karámot, hodályt, mert ezek a férgek mindig a közelben ólálkodtak. Csalta őket a juhszag. Ha idejük volt rá, még a falat is kibontották. Hatalmas üvöltésbe fogtak a hó hátán, mikor nem került hús a fogukra. Vermeket ástak és tőröket vetettek ki nekik a hodály körül. 1 Az öreg juhászok emlegetik, hogy amikor a 60-as években felverték a Bajom és Udvari határán eső Rákos nádasát, a farkasok egyik hírhedt tanyáját, ötvennél több juhkoponyát keresetlenül szedtek össze. Farkasok ellen tartották a borjúnagyságú komondorokat is. Az ügyesebbnek, amelyiket már jól betanítottak 6-7 juh volt az ára. Nyakukra szeges örvet csatoltak, mert ha összementek a farkasokkal, azok mindig a torkukat igyekeztek átharapni. Erősek voltak ezek az ebek, de sokat is ettek! A juhász rossz lovat vett, leütötte, megnyúzta és feldarabolta nekik. Még a város tanácsa is számításba vette őket. Püspökladány 1794-ből való jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy: „A nyáj juhásznak Szent Mihály napig mivel csak másodmagával szokott lenni, minden hétre, azaz 7 napra négy kenyér azért rendeltetik, hogy abból a kutyájának is juthat." Úgy mondották ezelőtt, hogy: „Farkas ürügyével a kutya is eljár!" Ez nem annyira a kártékony ebekre vonatkozott, hanem inkább arra célzott, hogy a hamisabb lelkű juhász is elsikkasztotta a juhot. A szebbjeit eladta és valami hitvány juh dirib-darab bőrét mutatta a gazdának jelentvén, hogy jószágát széttépte a farkas. Azt is megcselekedték az ilyenek, hogy az 1 Szűcs Sándor: Népies fárkasvadászat a hajdani Nagysárrélcn. =Tiszaföldvár és Vidéke, 1936. évf 16. sz.
