Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Ezen rövid ismertetésből is kitetszik, hogy népünk táplálkozásának anyaga a foglalkozásához igazodott. Avval élt, amit termelt. Még a múlt század elején, amikor a földrajzi viszonyok az állattenyésztésnek kedveztek, a hús és a tej vitte a vezető szerepet. Ezek, különösen pedig a tej feldolgozása körül oly eljárásokat találunk, melyek keleti, nomád állattenyésztő török-tatár faj rokonainkkal való ősi kultúrközösségünk bizonyítékai közé tartoznak. Hogy csak pár egyszerűbb példát említsek: a zsemlice készítési módja megegyezik a kirgiz airáméval, a kuruk pedig nem egyéb, mint a mi réti juhászaink száraz túrója, a tejben főzött lebbencstészta viszont a szüszme változata. Sajt, túró, író szavunk török származású és honfoglalás előtti. Ezen korból való a munka megoszlása is: a fejés a férfiak dolga, a konyhai műveletet is kívánó feldolgozás pedig a nőké. Amikor a földművelés lett a főfoglalkozás, a hús és tej szerepét növényi eredetű ételek, tésztafélék vették át. Ezekben ismét más kultúrhatások nyomai lappanganak. A pákászok hagyományaként ismert sütő-főző módok, a földkemencével együtt, primitív őskultúra maradványai, s nem csupán Észak- és Dél-Európában, hanem Ausztráliában, Afrikában és Amerikában is fellehetők. A népies ételfélék és sütés-főzési módok lehető teljes összegyűjtése és tudományos vizsgálata a néprajz fontos feladatai közé tartozik, mert problémák megoldásának a kulcsa lehet. 4. Szokások A népi társadalom élete évszázados szokások, sőt alapjaikban egészen ősi szokások gátja között folyik. A szokásnak a közösség minden tagja számára nem, kor, családi állapot, vagyoni helyzet szerint rendelkezésére van az élet minden adottságában. Már az eddigiek során is találtunk ide tartozó példákat, de hogy milyen aprólékos dolgokra is kiterjed a figyelme, azt az ételvivési móddal szemléltetem: - Aki a mezőn dolgozóknak (kapásoknak, aratóknak) ételt visz, az a kasornyába kötött edény fülét hátul hagyja, mert ez a szokás. Aki előre fordítja, annak, ha egyéb vaskos igét nem is, de ezt a szelídebbet feltétlenül utána kiáltják: „Nehezen várják azt!" A fontosabb alkalommal: keresztelővel, lakodalommal, temetéssel járó szokás némely részlete pedig párbeszédbe és mozdulatokba rögzítődött. Azt gondolhatná valaki, hogy e regulák között élni nehéz és terhes. Ez azonban nem így van. Ezen szabályokba belenő a falusi ember, és nemhogy terhére lenne, hanem még inkább segíti, megmenti őt a csetlés-botlástól. Előtte nem lehet probléma, mikor hogyan viselkedjék, kit hogyan szólítson, mikor hogyan kezdje a beszélgetést stb. Mindenkor csakis úgy cselekedhet, ahogyan a szokás diktálja, mert ha eltér ettől, megszólják, elítélik, hírbehozzák, gúnyt űznek belőle. Azt azonban ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy a népi szokás merev. Mindegyik paragrafusa hágy szabad teret, ahová ki lehet lépni, de csak: kinek, kinek! Annak, aki ezt a lépést bukdácsolás nélkül meg tudja tenni, aki rátermett, akinek minden cselekedete talpraesett. Az ilyen embert nemhogy elítélnék, sőt még inkább kedvelik, mert hiszen elevenséget, frissességet hoz a számtalanszor látott és hallott ceremóniák közé. Utánozni azonban nem ajánlatos! A legügyesebb utánzónak is olyasmit szoktak mondani, amit nem írhatok le ide. Viszont az sem jelent jót, ha mindent felvesznek valakitől, mert ebből nyilvánvaló, hogy bolondosnak tekintik az illetőt. Azt mondják rá: tilinkós, vagy ha nő: féltűzhelyes. Régen, a mocsarak és járhatatlan utak korában, szinte mindegyik falu külön elzárt világ volt. Természetes tehát, hogy a népszokás nem egységes az egész vármegyében, sőt még annak kisebb részeiben sem, hanem falunként különböző. Miként a közmondás tartja: „ahány ház, annyi szokás". Ami az egyik faluban illendő, az a szomszédos községben már