Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Dankó Éva: Emlékezés az utolsó tanúra

Emlékezés az utolsó tanúra Szűcs Sándor válogatott munkáinak bevezetéseként aligha lehet másról szólnunk, mint arról, hogy Szűcs Sándor egy letűnt világ, ahogy Vass László találóan nevezte, a Magyar Atlantisz utolsó tanúja volt. Barátja, az irodalmi igényességgel megírt táj- és városismertetők neves szerzője, a régi útleírások mesteri folytatója, Antalffy Gyula is hasonlóképpen nevezte. Antalffy igen jól ismerte Szűcs Sándort, nagyra becsülte munkásságát és megértő szeretettel, támogató figyelemmel kísérte mindvégig, hirdetve, hogy barátja a „puszta utolsó krónikása". Utolsó tanú, utolsó krónikás - mindjárt választ is adnak arra a régebbi keletű, de Szűcs Sándor halálakor különösen széleskörűen kibontakozott kérdésre, hogy tudni illik mi is volt hát Szűcs Sándor; tudós kutató-e, avagy jó szemű, jó fülű, de mindenek előtt kiváló stílusú nyelvművész író-e? A tanú, a krónikás megnevezések egyértelműen az elbeszélés, a mese, az irodalom felé mutató fogalmak. Bármennyire volt is Szűcs Sándor képzett geográfus és etnográfus, akárhogy is végzett hosszú időn át néprajzi gyűjtő- és feldolgozó munkát, bármily sikereket ért is el a néprajzi, szélesebb értelemben véve helytörténeti muzeológia terén, a produktum minden esetben irodalmi ízű, megjelenési formája pedig művészi volt. Feldolgozásaihoz nem volt szüksége „adatközlőkre", nem könyvekből tanulva ismerte meg a régi népéletet, hanem mint utolsó tanúja, tehát részese egy letűnt világnak, a saját tapasztalatait, megélt világa kultúráját jegyezte fel, mint utolsó krónikás. Mégpedig azért a felismeréséért, hogy: „fontos, hogy a nép ne felejtse el a maga életét", ahogy Ablonczy László feljegyezte Szűcs Sándor szájából sajátos ars poétikáját. Különben Szűcs Sándor ars poétikáját többször is kifejtette, s ezek szerint is író, írónak tudta, vallotta magát. Olyan írónak, akinek írásaiból a népélet „nem valamilyen, tárgyon kívüli célt szolgáló csoportosítás ferdítő tükréből, nem is a néprajztudomány csak szakembert érdeklő szemszögéből tekintve, hanem az élő hagyomány közvetlenségével" ismerhető meg. Egy ilyen bevezetést, mint ez is itt, Szűcs Sándor munkáinak válogatása előtt illene életrajzzal kezdeni. Ezt a feladatot azonban sokkal jobban teljesíti válogatásunk első darabja, Szűcs Sándor önéletrajza. Ez az irodalmi igényességgel megírt önéletrajz is felel a maga módján arra a nagy kérdésre, hogy mi is volt hát Szűcs Sándor, író-e vagy pedig érdemes etnográfus. Úgy gondoljuk, hogy ez az önéletrajz is azt a választ adja, amit már az előzőekben a Szűcs Sándorra való emlékezésekre való utalással megadtunk, hogy tudni illik mindkettő. Illetve mindkettőnek a rendkívül szerencsés, az írót - tanút, krónikást - élőnkbe állító sajátos ötvözete. Úgy véljük, hogy ha ennek az ötvöződésnek a jobb ismerői akarunk lenni, ha közelebb kívánunk férkőzni Szűcs Sándor „műhelytitkaihoz", szükséges az önéletírást néhány adattal és az adatokon keresztül pár szemponttal kiegészíteni. Szükséges például azt hangsúlyoznunk, hogy Szűcs Sándor ősi, kisnemesi családból származott (Bihamagybajom, 1903. október 23.), hogy hat testvére volt, kik közül az egyik, Sándor, gyerekkorában elhalt, hogy szülei a hagyományoknak megfelelően ennek az elhalt gyermeknek a nevét adták az újszülöttnek, mintegy újból életre keltve az eltávozottat. Tudnunk kell aztán azt is, hogy ez a nagy, népes család mint a köd foszlott szét s végül is éppen Szűcs Sándorban kihaltnak vehető. Az egykor meglehetős jó anyagi körülmények között élő családra az első csapást az apa fiatalon való halála jelentette. Az özvegyre, a bajomi, a sárréti hagyományos népéletben benne élő, annak alkotó tagját képező „nagyasszony", a nagyon is szerény Zsuzsika néni, a Sándor által különösen szeretett anya