Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
3. Táplálkozás Földművelő népünk erős fizikai munkát végez, ezért tápláló ételfélékre van szüksége. Azonban mint minden egyébben, a táplálkozásban is szigorú mértéket tart. Aki nem sorsának megfelelően él, azt elítéli. Nem becsüli azt a gazdaembert, aki megvonja magától is, házanépétől is a táplálékot, úgy igyekszik növelni vagyonát, sem a szegény embert, ha a gazdával versenyez. „Vízzel hozzá, ha bor nincs; ciberével, ha hús nincs" - mondja a régi rigmus. Ha úgy kívánja háztartásának egyensúlya, a minimumra szállítja le igényét, s ezt az állapotot szívósan képes viselni hosszú éveken át. Napjában háromszor étkeznek: 7-8 órakor van a fröstök, 12 órakor a délebéd és este, munka végeztével a vacsora ideje. Nyáron, nehéz munkák évadján 4-5 óra tájban uzsonnára pár pohár pálinkát isznak és kenyeret falatoznak utána. Viszont rövid téli napokon sok helyen kétszer esznek: 10 órakor és 4-5 óra között. Eme szokásos időpontok betartása a háziasszony feladata, az ebben való rendetlenség az ő szégyene. Az emiatt falunyelvére került házakhoz cselédember sem szívesen szegődik. Az evésnél megkívánt rendre és illendőségre pedig a gazda ügyel. A tálból ő merít először ételt, utána a felesége, majd a felnőtt családtagok, végül - gazda helyen, ahol ilyenek vannak: - a szolgák és szolgálók. Ezek mindnyájan egy asztalnál ülnek. A gyalogszékekre külön ültetett gyerekek tányérjára az anya tesz ételt. Tálon, tányéron kívül csak kanalat raknak az asztalra; bicskát minden férfiember hord magánál, így tehát késre inkább csak a fehércselédeknek van szükségük. A villa még kevés háznál nyert polgárjogot; ha akad is kettő-három, csak a rozsda eszi. Ahol kicsi a család, ott egy tálat ülnek körül, tányér nincs az asztalon. Mindenki a tálból eszik, kiki maga előtt, a tál széléről meríti meg kanalát és kenyérdarabot tart alá, nehogy lecseppenjen róla az étel, míg a szájához veszi. A mohó evést csúnyának, a kenyér vigyázatlan morzsolását, darabjainak gondtalan leejtését, az étel duszkálását véteknek tekintik. A mindennapi falat Isten ajándéka, az érte járó hálának nem evés előtti és utáni ima, hanem a kalap letevése a külső jele. A magyar ember fedett fővel sohasem eszik. A feledékeny gyereket „zsidó van a háznál" vagy „hát te zsidó vagy?" szólással figyelmeztetik, s az rögtön lekapja a föveget. Aki keveset eszik, azt nem sokra taksálják, mert az nem is bírhatja jól a munkát; aki pedig túlmegy az elégen, azt megszólják, esetleg nemzedékről nemzedékre szálló csúfoló anekdotában örökítik meg a nevét. Hogy nap-nap után milyen étel kerüljön az asztalra, arra nézve asszonyainknak nemcsak írott, de semmiféle íratlan étlapjok nincs. Utána való kutatás eredménytelen, ilyesmi összeállítása erőltetett és értéktelen igyekezet volna. Kivételesen csak a lakodalomnak voltak ezelőtt hagyományos ételei, hagyományos sorrendben felszolgálva, de ma már ezek is mindinkább átadják helyüket újabban megösmert főzeményeknek. Általában igyekeznek vasár- és ünnepnapokon tartalmasabb, ízesebbnek minősített ételeket enni. Ezért van aztán, hogy hétfőn a szerény krumpli szerepel. Míg pénteken a paszuly, szilvesztert a szilvacibere, karácsonyt a kalács napjának szokás emlegetni. Az alábbi sorokban tárgyalandó elterjedtebb népies ételeket négy csoportba osztom: 1. néhány primitív sütés-főzési módról, 2. a tésztafélékről és egyéb növényi eredetű ételekről, 3. húsfélékről és 4. a tej felhasználásáról szólok.
