Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

juhbőr volt. Oldalt szíjjal fűzték össze, alját pedig a bocskorhoz erősítették. Közkedveltségnek nem örvendhetett. A kapcát nem hagyták el érte. Az esetlen, formátlan, nem tetsző lábbelire ma is azt mondják a Sárréten: „Nagy habdák!" - A bocskor mellett azonban csizmát is viseltek. Inkább csidmának és csizsmának mondták és mondják ma is. Bod Péter szerint: „A tsizma a törököktől jött a magyarok közé, az előtt viseltének sarut." A rétészkedő emberek és a rétbeli pásztorok sohasem húztak csizmát, csak a földművelő falusi nép hordta, eleinte ezek is csak télen. Jó nagyot vettek, amibe báránybőr-kapcát húzhattak télvíz idején, vagy vászonkapca esetében szalmát tehettek bele a talpuk alá. Régebben az oldalt varrott csizmát ismerték. Ennek olyan puha volt a szára, hogy le lehetett gyűrni. A hosszú gatyaszárat nem belehúzták, hanem kívül hagyták rajta. A ráncos csizma, rámás csizma jöttek azután divatba, s követték őket az újabb formák. Ebben az időben dalolta a legény a ritkán sepregető lánynak: Elmennék én tihozzátok egy este, De szemetes a házatok közepe, Ráncos csizmám felszedi a szemetet, Hogy kötném meg veled az életemet. A csizmával együtt a sarkantyú is elterjedt a nép közt. Előzőleg csak a nemesség és a huszárság hordta. Az előbbi dal egy másik változata már a sarkantyút emlegeti: Elmennék én tihozzátok, De szemetes a házatok, Rézsarkantyúm majd felszedi, Gyolcs gatyámat elkeveri. Az öltözet kiegészítője a kötő volt. Egy szil házivászonból készült, hossza a gatyáéval egyezett. Körül beszegték, galandot vagy kenderből font madzagot varrtak rá, és a férfiak a derekukra, maguk elébe kötötték. Mikor a kék gatya divatba bejött, attól fogva a kötőt kék festőből csinálták, csupán egyes községeinkben - mint pl. Bakonszegen, Komádiban maradt meg a mellett a fehér is. Szerepen és Sárrétudvariban, ahol az egyszíl gatyát a nadrágviselet elterjedéséig hordták, a kötő hosszú, szinte csizmafejig érő maradt. Színe ennek is kék volt s 10-15 évvel ezelőtt az alját világoskék, piros, sárga és fehér pamuttal kereken vagy hegyesen kicakkolták, stikkelték és másfél arasznyi szélesen kihímezték. A mai kék kötők már két szilből valók, és derékban korcra vannak varrva. Térdig, vagy csizmaszárig érnek. Leüléskor (ólban, munka közben) lába között hátra hajtva, maga alá teríti viselője, hogy a nadrágját kímélje. Az eddig ismertetett viseleti darabok közül legelőbb az ing formája módosult. Amikor a mellényhez hasonló, testhezálló ruhadarab - a Sárréten: puszii, Nagyléta vidékén derékravaló, egyebütt lajbi, lábri - divattá lett, a rövid derekú ing nem érvényesült többé. Egy kevéssel meghosszabbították tehát, hogy a gatya korcába bele lehessen kötni. A kabát - Esztár, Gáborján vidékén: lékri, többfelé: ujjas, rokk, gérokk - csak jó idővel a puszii után terjedt el. Ennek viselése viszont az ing lobogós ujját tette alkalmatlanná. Ettől kezdve kézelős ingujjakat varrtak, s hónaljkivágás által a pálhát is kiküszöbölték. így állott elő a ma is használatos ing, amelyet már csak a rövid volta tart rokoni kapcsolatban a régivel. Olyan kurta, hogy munka közben könnyen kicsúszik a kötésből. A gatya szabása nem változott, de ismét hosszabb és szűkebb lett: bokáig, vagy szárközépen alul ér, és egy szilből varrják, a