Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

végig a falusi gazdák is téli vasárnap délelőttökön, mikor templomba indultak. A jómódúak széles prémű felkötött vagy fordított bundát vettek maguknak. A régi tűzhelyes ólakban a szolgalegények is bundában aludtak a széles szárpadkákon. Füvegül keskeny, felálló karimájú, kerektetejű, ún. kerek kalapot és széles kalapot használtak. Ez utóbbit debreceni kalapnak is nevezték. A Nagy-Sárréten a 60-as évek második felében a nemez süveg (túri süveg, kun süveg) sem volt még ritkaság, pedig hazájában, a Kunságban - miként Györffy István írja - 1780-ban már nem árulták és nem is gyártották. A hatóságok ezt is rossz szemmel nézték, akár a kacagányt. Kisújszállás tanácsa 1777-ben ezt a határozatot hozta: „Minthogy az negédes ifjúság, annyival inkább a szolgálatban levő suhantzok az süvegekben tsinált viseléssel magokat az kínyességre, negédeségre s tséltsapságra nagyon elkapatták, az illyetténeknek megzaboláztatásokra nézve ennekutána, ha kik ilyetténben tapasztaltatnak, toties quoties 12 korbátsokat szenvedjenek, meghatároztatott." - Ötven évvel ezelőtt még nagyon sokan körülnyírott hajat viseltek, hátra fésülve, az öregek meg régibb szokás szerint vállig érőt, amit hátul görbe fésűvel fogattak össze, egyesek pedig kétoldalról szíjba fonták, vagy huncutkának sodorították. Minden vasárnap megkenték hájjal. Olyannyira zsíros volt, hogy ha a fejüket hirtelen félre fordították, a kalap nem fordult vele. A zsír a kalapba is beszívódott. Vizet lehetett benne tartani. Olyan keménnyé lett, hogy ha egy nagyobb gyerek ráállott, nem horpadt be alatta. Nagyon sokan kalapban teleltek. Esőben a báránybőr sipka, kucsma fölött is ilyet hordtak. A hegyes sipkát bekerítve is, kiütve is viselték. Igen elterjedt lábbeli volt a bocskor. A pásztoroknak bocskor, bocskorbőr, vagy bocskorpénz járt, s a cselédek, aratók, marékszedők bérében is szerepelt. E járandóságot annyira természetesnek tartották, hogy szegődéskor nem is említették. A rétjáró emberek meg egyéb lábbelit semmikor sem viseltek. A kész bocskort és a bocskorbőrt a vargák meg a bocskormetélők a vásárban árulták. A szegényember ócska csizmaszárból maga szabta és fűzte. A láb nagyságának megfelelő téglalap alakú bőr két első sarkát éles bicskával lekerekítette, szélét több helyen kilyukasztotta és a belefűzött szíjjal összehúzta, miáltal a bőr a lábujjakra hajlott, s hogy így maradjon, a két szélső lyuk előtt a szíjon görcsöt kötött. Néhány lyukat vágott még a készülő bocskor két oldalának a szélén is, és a belefűzött szíj végeit a sarkánál összekötötte. A lábfejen a fejelő hajlik át; két-három centiméter széles bőrdarab, melynek kilyukasztott végein szintén át van húzva a bocskorszíj, ez fogja a bocskor széléhez. Ilyen a kerek orrú bocskor. A pákászok, rétben járó gyékényvágók és nádvágók jobban szerették a hegyesorrút. Készítése abban tér el az előbbitől, hogy a bőr sarkait nem kerekítik le, hanem felhajtva, szíjjal egymáshoz varrják, így takarva be a lábujjukat. - Eredetileg mindkét formájú bocskor sarka nyitott, de szokás volt a bőrt behajlítani, összefogatva pár öltéssel. A bocskortól nem sajnálták sem a hájat, sem a faggyút, mert csak úgy tartott, ha a víz, harmat meg nem keményítette. Mint sok egyebet, ezt is bő zsírral ékesítették. Természetesen leghamarabb elnyűtt a talpa. Fonállal, szíjjal foldani alkalmatlan lett volna. A lyukas bocskorba tehát bőrdarabot tettek, széléhez öltve egyetlen öltéssel, nehogy elmaradjon belőle. Ez a kis bőrdarab a bocskorták, a vele való művelet pedig a tákolás. Ezelőtt a szegényebb néposztályból nagyon sokan bocskorban jártak minden évszakban. Mikor beköszöntött az esős hideg ősz, kapcát tekertek a lábukra. Négyszegletes, beszegett szélű házivászon volt ez, beérte a lábuk szárát is térdig, s a hosszú bocskorszíjjal kötötték fel. A téli kapcát bárány-, nyúl- vagy rókabőrből szabták. A bőrkapcából alakult ki a lábbűr, amit a NagySárréten habdáknak, a Kis-Sárréten türecsnek hívtak. Lábszárra szabott, gyapjával befelé fordított