Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

A másik esztendőre szánt gabonát partos helyen ásott veremben tartották. A kissárréti udvarokon a kemencével azonos szerkezetű és formájú sár-hombárokat is lehetett látni. Be voltak szépen meszelve. Kúpalakú nád- vagy deszkatetejük lejárt s ott töltötték be és mérték ki a búzát. d. Kerítések és kapuk Ezelőtt a mi vidékünkön tipikus kerítése a nádfal volt. Az udvar körül másfél, vagy két ásónyom mélységű árkot ástak, bakarasznyi vastagon nádat ültettek bele, térd- és vállmagasságban megkorcolva. A korc úgy készült, hogy a nádfal mindkét oldalán egyenlő magasságban keresztbe helyeztek maréknyi nádat s a falon átdugott sodringgal, vagy fűzfavesszővel egymáshoz kötötték. - A nagy gazdaudvarokat öles gerágya övezte. Az ólakból kihányt szalmás trágyát nem tudták hová tenni; ami kevés szántóföld volt, annak a javítására sem használták még, raktak tehát kerítést belőle. Naponta talicskázták rá a pótlékot s így nőtt, nőtt, szélesedett. - Igen mindenik faluban akadt vályugfal is. Vályugnyi szélességben rakták, rendesen olyan magasra, hogy ne lehessen rajta belátni az udvarra. Tetejére rövidre vágott nádat terítettek és erre földet hánytak. Ezek a régimódi kerítések akkor mentek ki a divatból, amikor már nem volt hozzájuk való anyag: a 80-as évek elején. Míg volt miből, csinálták. Pedig a nádfal a tűz szerteágazó útja volt, egyik háztól a másikig futott rajta a láng. A gerágyában meg férgek tanyáztak. Benne telelt a sündisznó, a cincogó egerek társaságában. Tetőről lekerült ócska nádból még ma is elkerítik az udvarbeli kertet, a gerágya utolsó hírmondóját azonban már csak a külső szőlőskertekben találjuk meg itt-ott. A gerágya és a nádfal hivatását ma a deszka-kerítés vagy berena tölti be. Régibb formáját fiókos berenának is nevezik. A deszka hosszának megfelelő távolságra akácfából faragott, két oldalán a deszka vastagságához mért vályúalakú vésettél ellátott culápokat ásnak le s ezek vésetébe rakják bele az egymás fölé helyezett öt-hat deszka végét. A berena tetejére prémet tesznek, a culápok végére pedig, ahol a prémdeszkák összeérnek, kis szegletes deszkát: kalapot szegeznek. Régen a berena alsó deszkáján kutyalyukat vágtak, lefele lógó csapóajtóval, s ezen ugrált ki-be a kutya, míg az elöljáróságok meg nem szüntették ezt az érdekes intézményt, mivel csak a kutyáknak volt kényelmes, a járókelőknek kevésbé. - A cakkos és rácsos berena újabb fejlemény. A réginél díszesebb, de hitványabb valami. Nem népi munka, ácsok csinálják. A kerítés járuléka a kapu. Kettő ismeretes: az egymás mellett levő kiskapu és nagykapu. Előbbi a gyalogos ember, utóbbi a jármüvek számára, tehát olyan széles, hogy vendégoldalra megrakott szekér bemehet rajta. - Első formája igen egyszerű volt. A nádfalat kis darabon térdig érő alacsonyra levágták és ott lépegettek ki-be. Ha magasabb volt, kívül-belül tönköt tettek mellé, és úgy hágtak át rajta. A nagykapu nádból kötött, ritkábban vesszőből font tábla volt, aminek megfogták a két végét és odább tették a szekér elől. - Ennek fejlett formája az egyszárnyú kapu. A deszkák vége egy-egy fára van szegezve (jobb készületűnél ez is vésett), amelyek egyike sarkul szolgál és nyakvas tartja a kapufélfához; a másiknak pedig talpa van és betéve a kiskapu kilincsét tartja. Kinyitáskor a sarka az alatta levő tönkön forog, elejét pedig fel kell emelni, hogy talpa ne érje a földet. - A szárnyas kaput (vagyis, amelyiknek már két szárnya volt) ezelőtt nagygazdásnak tartották. Mellette kalapos kapu vagy tornyos kapu áll. Emezt zsindellyel fedik és fából faragott csillag, hold, esetleg bádogzászló díszíti.