Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Ezelőtt sok helyen földbe ásott lábú egyszerű lóca állt a kapu mellett, vagy pedig vastag faderék nyújtózkodott végig a kerítés tövén. Ezen szoktak tanyázni vasárnap délutánonként a szomszédságból összegyűlt asszonyok. Megbeszélik a falu eseményeit és meghúzzák a hírharangot suttyomban történtek felett. Az előttük elmenő fiatalokat megbírálják, szájuk állásától, lábuk járásáig. Hagyományos erkölcsrendészeti intézmény ez, de némelyek „csepűtelegráf '-nak nevezik. e. Kutak A kutaknak az ármentesítés óta nőtt meg a jelentőségük és a számuk is. Annak előtte felesen sok víz volt a felszínen is, nem kellett a mélységből kiásni. A kijáró jószág az erek és tavak vizéből ivott. Benn a faluban sem mindenik udvaron volt kút. A kocsis összefűzte az ólbeli lovakat, felpattant valamelyiknek a hátára és kivitte őket itatni a falu alatti érbe. A legtöbb ló nem itta meg az ásott kutak „pokolvíz"-ét. Télen léket kellett ütni az ér jegén. A mi vidékünk első pusztai kútja igazában véve a sirkút volt, amit a legelő lapályos helyére, meg a kiszáradt erek medrébe ástak. A hóolvadás, a nyári zápor látta el vízzel, de a vízszabályozó mérnökök kezéből eleinte meg-megugró folyók is hagytak benne eleget. Itatáskor a ménes, gulya, juhnyáj, lehúzódott ebbe a lejtős partú nagy gödörbe s annyi vizet vedelhetett, amennyi neki jól esett. Hogy aztán milyen vize volt ennek a sírkútnak, - arról ne is beszéljünk! Az udvarbeli kutak között legegyszerűbb volt a földkút. Nem egyéb, mint kb. méternyi átmérőjű kerek gödör, amelynek mélysége elérte a föld árját (a talajvizet). Kötélre kötött vederrel meregettek belőle, legkönnyebben úgy, hogy a vízhúzó a két partjára szétvetette a lábát. Rövid életű volt; vize kiapadt, partja beomlott. Jobb volt nála a nádkút. Ezt náddal bélelték ki és tapasztott nádból káváját is csináltak. Míg a mostani téglás kutat nem ismerték, a deszkakutat tartották legjobbnak. Szegletesre és jóval mélyebbre ásták az előbbieknél. Négy sarkába gerendát engedtek le és ezekhez szegezték a bélésül szolgáló deszkákat. Szegeztek a kút gödréből kiálló gerendavégekre is, kávának. A téglával bélelt kút kör alakú. Gödrén keresztül fektetett két fába van vésve a négyszögletes deszka-káva. A káva által nem határolt körszeleteket deszkával, vagy téglával elfödik és földdel hányják be: ez a zádlás. Ez alá rakja fészkét a hűvös helyet kedvelő kúti veréb. A kút jellemző járuléka a gémmel, ostorral felszerelt kútágas. A kútágas ágai között egy vaspálcán mozog a kútgém, amely valamivel rövidebb az ágas kétszeresénél. Rövidebb, de vastagabb végén lóg a kútkolonc, a másikra pedig a kútostor van függesztve. Koloncnak tönköt, követ vagy vasdarabot kötnek fel. Az ostor fenyőfa-rúd, amit lánccal erősítenek a gém végére. A rákapcsolt vedret a kolonc egyensúlyozása céljából állandóan a vízbe merítve kell tartani. Az itató vályú sem maradhat el a kút mellől. Négy kis ágasra tett karón fekszik, véggel a kávára. Ezelőtt az ivóvizet is ilyen, de nagyon mélyre ásott nyitott kútból nyerték. Minden faluban található volt egy-kettő, a nagyobbakban három-négy. Neve is volt mindegyiknek. Rendszerint a falu szélére ásták, oda, ahol sok kutyatej termett, mert a régi kútásó mesterek szerint csakis ilyen helyen lehet bő és jó vizet lelni. Napközben semennyiért sem mentek volna ivóvízért, este és még inkább kora hajnalban volt ennek az ideje. Aki napvilágnál ment a kútra, falu lustája volt már az; pirulhatott méltán, ahogy nézték utcahosszat. Ha összegezzük az elmondottakat, az ősi magyar vízmenti település átalakuló képe tűnik elénk. Még állnak azok az építmények, amelyeknek anyagát az önellátó zárt ártéri környezet