Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

idősebbek vitték a szót. Megtárgyalták az időjárást, a lovakkal való bánásmódot, meg az ország sorsát (a természet ölén élő, lovas, szabad magyar e három ősi témáját), de a meséknél, a boszorkányok, a faluzó táltosok viselt dolgainál időztek legszívesebben. Ilyen alkalommal hagyományozódtak a fiatalokra a régi históriák. Mindig került egy-két öreg, aki előszedegette ezeket, s velük együtt elmesélte, mi minden láthatatlan dolgot látott már ő is életében. A csendes beszédet olykor-olykor nótával tarkították. De a kezük sem volt tétlen. Ilyenkor készültek a gyalogszékek, a hámfák, a lőcsök, kapa-, kaszanyelek. Hanem aztán, amikor a higgadt házasemberek nyugodalmas jóéjszakát kívánva behúzták maguk után a fakilincses ólajtót, a legényeké lett a diófáig! Fogadás, erőpróba, dulakodás, birkózás járta, meg itt el nem mondható cselekedetek. Közben azt is megbeszélték, hogy ekkor-akkor miként kellene majd viselkedni, s ellenségeikre is kimondták a szentenciát. Ha valami, legénysorba most kerülő siheder vetődött közibük, csak egymásra villantottak, s lekapva lábáról a mit sem sejtőt, ami vaskos tréfát fantáziájuk kifundált, azt mindet véghez vitték vele irgalmatlanul. Ha a következő éjszaka is elment az ipse, akkor látták, hogy igazán közéjük való. Megkedvelték és kitartottak vele jóban rosszban. Valamelyik ólbeli kompániába minden legénynek be kellett vennie magát, különben igen nagyon bizonytalan lett volna számára e világi élet. A tűzhelyes ólak elpusztultak, de amaz életmód és szokás töredékeit, mely velük volt kapcsolatos, ma is megtaláljuk. Néprajzi szempontból érdeklődésre számíthat még a szin is. Készítése egyszerű. Ásó élével meghúzott hosszúkás négyszög sarkaira, nagyobb szin esetében a hosszabb oldalak közepére is, faragatlan akácfa ágasokat ásnak le. Ezekre a szinágasokra hosszában vastagabb, keresztben vékonyabb faderekakat helyeznek, berakják gallyal, csutkaízikkel, náddal és csak azután hányják rá a szalmatetőt. Minden esetben összefügg a szalmakazallal, ez az egyetlen oldala. Ma főként raktárul szolgál, ide raknak be mindent, aminek másutt helye nincs. Töreket is szokás alája rakni, s ilyenkor pévás-szin a neve. A közelmúltban még általánosabban használták nyári tehénól gyanánt is. Jászlat hevenyésztek bele és ide kötötték éjszakára a csordára járó teheneket. A Nagysárréten még láthatunk elvétve ilyen jászlas szint. - Ha a szin valamelyik (rendszerint a hosszabb) oldalát náddal, napraforgókóróval vagy ízikkel bekötik, félszer lesz belőle. Az ősi emberi hajlékok, a putrik, földházak ivadékai a szájasvermek. Méretük különböző. A méternyi magas, keskeny, erős ajtókeretre teszik a szelemen egyik végét, a másikat pedig a veremgödör túlsó partjára. A fedélfákra nádat, vagy venyigét kötöznek és arasznál vastagabb törekes sárréteget tapasztanak rá. Ajtaját többnyire ócska deszkából tákolták össze és vastag bőrdarabot szegeznek rá saroknak. Gyakran föléje rakják a szalmakazlat és védelmezve van az esőtől. Krumplit, répát tartanak benne. Néhol tyúkólnak is ilyen vermet használnak. A mai góré elődjéről is megemlékezem. A tengeri megfelelő helyének a padlást tartják. Jó esztendőben, amikor itt nem fér el, teszik csak góréba. Az ármentesítés, vagyis a szántóföld megnövekedése óta terjedt el ez a léc-építmény. A 70-es években a csövestengeri raktározásának ennél érdekesebb módja volt még ismeretes. Jó vastag és hosszú napraforgókórókat válogattak ki a tengerifóldön termeltek közül és egy kimért körvonal mentén egymás mellé állongatva, a földbe ültették. Az így nyert falazat tövére kevés földet hánytak, oldalát náddal többszörösen megkorcolták, közét arasznyi vastagon nádcsörmővel megterítették, azután telehányák tengerivel, végül pedig befödték szalmával. A kórok egymást érték s így a tengerihez sem a veréb, sem az aprójószág nem fért hozzá. Evekre szóló építmény volt.