Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

is ügyeltek, hogy a vágást szél ellenében végezzék, mert másként a vágott nád nem a kávába dőlt, hanem széjjelszóródott. A tolót egy kévekötő nem győzte meg, estefelé egy keveset segíteni kellett neki. Igazában azonban csak kisvágóval lehetett szép munkát végezni! Kévekötéshez gyékényt használtak. A kévék nagysága igen különböző volt. Legrendesebbnek mondják az öles kévét, melybe annyi nádat kötöttek, amennyit egy ember két karjával összeölelhetett. Ritkán bár, de kötöttek két öles kévét is. Egyik sem került így eladásra, hanem szétszedték őket, többnyire fél ölesre. Néhányan még emlékeznek a régimódi ún. lapos kévére, melyet nádba kötöttek. Némileg háromszög alakját azáltal nyerte, hogy kötés közben térdben összeszorított lábszárak közé fogták, de okozta ezt a gyékénynél keményebb nádkötél is. Szánra, szekérre lapjaikkal összeillesztve rakták. - Serény ember egy nap alatt levágott és bekötött 90-100 egyöles kévét. Nádtolóval dolgozók többre értek: 220-250 kéve maradt utánuk. Mire véget ért a munka, egyik-egyik vágónak 2.500-3.000 kévéje volt halhiba vagy halhéjba rakva. A földre fektetett és egymásra rakott kévék csomóját hívták így. A nádat szánon hordták haza. Előfordult azonban, hogy az idő hirtelen meglágyult, a jég szakadozott, olvadozott. Ilyenkor sok vesződséggel járt a szállítás. Valami szárazulaton be kellett várni, míg újra fagyott vagy annyira letisztult a jég, hogy hajón el lehetett hordani a kévéket. Az udvaron kúpba rakták a nádat: felállítottak 3-4 kévét, egymáshoz kötözték és ezekhez támasztották körül a többit, mintegy 250-300 kévét. A vízszabályozással a nádvágásnak ez a szabad, korlátlan volta megszűnt. A pusztuló nádasokat 1870-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében, 1872-ben a szerepi földön az Ösvénytónál minden öt kévéből kettőt kértek bérbe, s ezenkívül még ki is kellett hordani a nádat a rét szélére. A részelés, dézsmálás a rét szélén, vagy valamelyik kijelölt szárazulatán az ún. nádlógerben történt. Az uradalom gondozta is hasznot hajtó rétjét. Tavasszal az ottmaradt gyékényt, cseplesz nádat, nádcsörmőt, giz-gazt, száraz avart szél alá felgyújtatta, hogy az új nád és gyékény tiszta legyen. Beszéltem olyan öreg emberrel, aki még látott ilyen rétégést. Napokig égett a rét. Füstölögve, kojtolva lohadt le a tűz némelykor a zsombékosokban, kotus helyeken. A felfeltámadó szél pedig megint magasra csapta fel a lángokat és sebesen seperte előre, több kilométer szélességbe, s nagy távolságokra szórta a könnyű hamut. Farkasok, rókák, nyulak, apró férgek menekültek a futótűz elől. Éjjel a harmadik-negyedik határba feltetszett a tűz világa, mintha egész falvak égtek volna. - Ezek a fények már a rét koporsója mellett lobogtak. Nemsokára ezek után betemették helyét a fekete barázdák. A Körös kiöntéseiben, Kornádi, Csökmő határán, a Kóti-réten és Irázon a Nagysárrét pusztulása után is termett még nád egy ideig. Idejártak tehát a bihari nádvágók. Ma már azonban a szerszám csak rozsdaette emlék. Most Nádudvarról hozott, pénzen vett náddal javítják meg az ócska háztetőket, de azt mondják az öregek, hogy nem nád már ez! A nád mellett a rét leghasznosabb növénye a gyékény volt. A rétes ember téli időben, amikor a sivatag réten egyéb megélhetést nem talált, gyékényt szőtt, kosarat kötött, s ezek eladásából tartotta fenn magát és családját. Régi feljegyzésekben nyoma van, hogy valamikor a két Sárrét községeiben elterjedtebb foglalkozás volt a gyékény feldolgozása. A múlt század végén azonban már csak Biharnagybajomban, Sárrétudvariban, Csökmőn és Komádiban ismerték ezt az ősi házi-ipart, ma pedig egyedül az elől említett két községben találjuk meg. Anyaga a mocsár lecsapolása óta itt nem terem meg, a Tisza morotváiból, a hortobágyi Halastóról meg a nádudvari Kösély rétjéből hozzák. Erről a mesterségről, annak minden csínja-bínjáról monográfiánk más helyén (a házi iparról szóló fejezetben) Nagy István számol be részletesen, ezért most erre nem is térek ki.